Isten az égben
(123. Zsoltár 1.
vers)
Egy a Bibliában is többször előforduló és
első olvasatra félreérthető kép; az Örökkévaló az égben, a mennyországban lakik
és uralkodik, s számunkra bűnös földi halandóknak megközelíthetetlen és
elérhetetlen.
S valóban, jelenlegi állapotunkban bármekkora
tornyot is építenénk, soha nem érnénk fel Hozzá, kezeinkkel fizikálisan nem
érinthetjük meg, ugyanakkor az Isten evangéliuma, jó híre, hogy a minket gátoló
téri és idői korlát ellenére mégis megfogható. Hogy hogyan?
Erre ad választ itt a zsoltárok könyvében a
119. zsoltárral kezdődő és a 133. zsoltárral véget érő énekek gyűjteménye,
melyek címsora; grádicsok éneke, szó szerint felmeneteli énekek.
A magyarázók nagy része egyetért azzal,
hogy ezeket a Jeruzsálembe érkező zarándokok a templom lépcsőin felmenve
énekelték, kifejezve az Úr szabadításába vetett bizodalmukat.
A templom épülete, az oltáron bemutatott
áldozatok, a felharsanó sofár hangja, az ünnepek, a könyörgések mind arról
szóltak, hogy igenis van összekötő kapocs az ég és a föld között.
Bizony, minden imádság egy-egy lépcsőfok,
melyeken keresztül nem Istent húzhatjuk le magunkhoz, hanem mi emelkedhetünk
fel Őhozzá, ahogy olvassuk: „Hozzád emelem szemeimet”.
S mit látsz, ha felnézel? Egy távolban
megbújó, rejtőzködő Istent? Egy bosszúálló, bűntető Atyát? Vagy a szeretet
Istenét,
aki: „Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem
szunnyad el a te őriződ.” (121. Zsoltár 3.vers)
aki „Szerelmesének álmában ád eleget.”
(127. Zsoltár 2.vers)
aki „megáld téged a Sionról” (128. zsoltár
5.vers)
aki „megszabadítja Izraelt minden bűnéből”
(130. Zsoltár 8.vers)
