Szabadság szolgálattal
„Mert ti
szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a
testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.”
Az Örökkévaló belénk kódolt legnagyobb ajándéka;
a szabad akarat, azaz a szabad döntés, a gondolkodás képessége. Ugyanakkor ez
az az ajándék, amit a legtöbbször félreértünk és mellyel oly sokszor
visszaélünk.
Lukács evangéliuma 15. fejezetében, a két
fiú története jól példázza mindezt.
A kisebbik fiú úgy gondolta, a szabadság
az, amikor nincsenek korlátok, nincsenek szabályok, azt csinálok, amit akarok,
ez az én életem és senki ne szóljon bele. Csakhogy, ezen fene nagy szabadság
alatt hozott rossz döntéseinek következményeit nyögve rájön, hogy mégsem
szabad, hanem szolga. Rabszolgája a bűnös vágyainak, rossz szokásainak. Sátán
fogságba ejtette és nincs menekvés.
De az otthon maradt nagyobbik fiú sincs
jobb helyzetben. S a galátziabeli keresztényekhez hasonlóan, minket hívő
embereket is az ő, szabadságról alkotott téves gondolkodása és gyakorlata
jellemez inkább.
Bár úgy tűnik, hogy az atya házában jó
helyen van. És tényleg, elkerülte a nagy nyilvános bűnöket, de viselkedéséből
látszik egész lénye a görcsös megfelelés és az állandó teljesítménykényszer
alatt roskadozik.
Ez az önmegváltás szolgasága, amikor az
ember a törvény megtartásától reméli, hogy jó pontokat szerezhet az Istennél,
vagy hogy így kompenzálhatja a gyilkos indulatait. Ezt a vallásos hozzáállást a
vég nélküli erőlködés jellemzi, és állandó bizonytalanság az örök élet elnyerését
illetően. Vajon hol tart most a mérleg? Eleget teljesítettem már?
S míg mi e két fiú által felvázolt
végletben, - szabadosság és/vagy törvényeskedés - vagyunk nem érthetjük a
Krisztusban felkínált valódi szabadságot, ahol összekapcsolódik a törvény és a
szeretet, a szolgálat és a szabadság.
Ez az, amire e levélben Pál oly sokszor utal,
amire elhívattunk; a Jézus általi szabadságra, az önkéntes szolgálatra, ahol
csak egy számít: a „szeretet által munkálkodó hit.” (Gal.5:6)