Örüljünk


„Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!” 
Zsoltár 118:24

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy miért van az, - legalábbis itt Európában - hogy mikor belépünk egy templomba, egy imaházba, akkor szinte automatikusan rögtön felveszünk egy mélabús, komor ábrázatot, gondolván, hogy ez a szentség igazi kifejeződése. (Aminél már csak az a szentségesebb, ha valaki az egész életét ebben a világfájdalmat tükröző nézéssel tudja leélni.)

Nincs annál megbotránkoztatóbb, mintha valaki mosolyog, vagy esetleg nevetni mer a gyülekezetben, a kacagásról pedig ne is beszéljünk… Olyanok lettünk, mint a híradó, hiszen túlnyomó részt csak a rossz hírekkel, tragédia, betegség, stb. állunk ki a közösség elé, mondván ’ez méltó, hogy imádkozzunk érte’.

Nos, mondhatni, nincs új a nap alatt. E.G.White épp európai tartózkodása alatt kapott egy levelet egy kétségbeesett személytől, majd erre válaszként egy álmot az Istentől.

„Nagy kertben jártam, melynek tulajdonosa körülvezetett mindenfelé. Én virágokat szedtem és kellemes illatukban gyönyörködtem, amikor hittestvérem, akitől az említett levelet kaptam, és aki szintén mellettem haladt, a jelentéktelen tövisekre figyelmeztetett, melyek útját állták. Szomorúan állott ott és panaszkodott. Nem követte a vezetőt a helyes ösvényen, hanem a tövisek és csalánok között botorkált ide s tova.”

Majd, arról ír, hogy sokan észre sem veszik, hogy ezzel Sátánnak adnak meghívást. „Az elcsüggedt lelket sötétség veszi körül, mely kizárja szívéből Isten világosságát, és mások életútjára is árnyékot vet.”

Holott bennünket Isten azért hívott el, hogy pozitív, jézusi befolyást árasszunk környezetünkre. Hogy az milyen?

„Sokan tévesen képzelik el Krisztus jellemét és életét. Azt hiszik, hogy nem volt életében melegség és napfény, hogy mindig komoly, szigorú és örömtelen volt. Ilyen komor nézetek gyakran az egész keresztény élettapasztalatot beárnyékolják.
 
Gyakran hallhattuk, hogy Jézus sírt, de sohasem látták őt nevetni. Üdvözítőnk tényleg a fájdalmak embere volt; ismerte a gondot és szomorúságot, mert szíve minden emberi nyomor előtt nyitva volt. Bár élete az önmegtagadás élete volt, melyet fájdalom és gond árnyékolt be, de kedélye, lelkülete nem volt nyomott. Arcvonásai nem mutattak haragot és bosszúságot, hanem mindig békések, derűsek voltak. Szívéből az élet kimeríthetetlen forrása áradt, s bárhová ment is, oda nyugalmat, békét, örömöt és vidámságot vitt.” (E.G.White, Jézushoz vezető út 97.o.)

Ez az öröm és vidámság töltsön el egész évben!