Ragaszkodás Istenhez
(63. Zsoltár 9.vers)
Ez a zsoltár a júdeai sivatagban
született. Szerzője Dávid, éppen ki tudja hányadszor üldözői elől menekül, ám
most a segítségért való könyörgés helyett a magasztalás és a dicséret hangja
száll fel ajkáról.
Hogyan? Hála? Ilyen helyzetben?
És már megint? És még mindig?
Ez a XXI. századi nyugati
gondolkodás számára érthetetlen és teljesen idegen. Egyrészt, csak olyanhoz
ragaszkodunk, akihez, valami érdekünk fűz, aki szeret minket, aki jó hozzánk,
aki hasznunkra van.
De, ha ez a valaki csak egy
kicsit is ellentmond nekünk, ha csak egy kicsit is lemondással jár a kapcsolat
fenntartása, nem is szólva arról, ha a másik miatt kellemetlenség ér, no akkor
azonnal hátat fordítunk.
Azonban, amit Dávidnál látunk az
egy olyan rendíthetetlen bizalomnak és hitnek, egy olyan ragaszkodásnak a megnyilvánulása,
amely minden korok hithőseiben megvolt.
Ez ugyanaz a ragaszkodás, amit
olvasunk például Ábrahámnál, aki kész volt elhagyni és feláldozni mindenét Isten
miatt. Vagy Mózesnél, aki Egyiptom gazdagsága helyett az Isten népével való
együttnyomorgást választotta.
Ez ugyanaz a ’ha nem tenné is’
hit, melyről vallást tett Dániel három társa Nabukadneccar előtt és amellyel
szívében oly sok mártír kész volt és kész ma is, ha kell életét adni. „Hiszen a
te kegyelmed jobb az életnél” (Zsolt.63:4)
Mindenesetre, én szeretnék olyan
kitartó lenni az Istenhez való ragaszkodás terén, mint Dávid. Nem törődve és
nem számolva a következményekkel. Nem valamiért ragaszkodni Hozzá, hanem csak
úgy önmagáért.
Így, a halálnak völgyében járva
valljuk meg mi is: