Bátorság Istennel

„Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat küld nekem a sötétbe. Veled a rablóknak is nekirontok; ha Isten segít, a kőfalon is átugrom.” (2Sámuel 22:29-30)

Dávid énekének rövid részletét olvashatjuk itt, amit ellenségei kezéből való szabadulásának örömében énekelt meg. Valami rendkívüli bátorságról beszél Dávid, szavaiból erő és rendíthetetlen bátorság sugárzik.

Első olvasásra az ember azt gondolná, hogy Dávid túloz, hiszen szavai már-már gyanús bátorságról beszélnek. A rablóknak való nekirontás és a kőfalon való átugrás gondolata a mozifilmek szuperhőseit idézi elém (pl. Bud Spencer és Terence Hill, Linda, Superman, Pókember, stb.), akik gonosz bandákat terítenek le egyedül, miközben egy karcolás nem sok, de annyi sem látszik meg rajtuk. Az ilyen filmek szórakoztatóak ugyan, jókat lehet rajta derülni, de mindenki tudja, hogy az nem a valóság. Dávid valami olyan jelenetet énekel meg, amit a Hollywoodi rendezők bizonyára szívesen megfilmesítenének.

A Biblia azonban nem a szórakoztató iparág terméke. Amit abban olvasunk az nem mese, nem egy jó kis szórakoztató történet, hanem maga a valóság! Isten embere saját életében tapasztalta meg az Úr hatalmát és segítségét, ami emberfeletti tettekre képesítette.

Az ő tapasztalata számunkra reménység és kapaszkodó a nehéz napokban, hiszen két fontos dologra tanít meg bennünket ez a mai ige. Az egyik, hogy a hívő ember számára mindig van kapaszkodó felfelé. Dávid szavai: „Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat küld nekem a sötétbe” – azt üzenik, hogy meg kell tanulnunk új megvilágításban látni a körülöttünk lévő világot és az eseményeket. Ez az új megvilágítás az Úr jelenlétének a fényességéből fakad. Az Istentől érkező fénysugár felfedi előttünk, hogy aki Vele jár, annak az életében másféle törvényszerűségek működnek, illetve a számára korábban lehetetlennek tűnő dolgok egyszerre elérhetővé válnak. „Az embereknek lehetetlen, de Istennek nem, mert Istennek minden lehetséges” (Márk 10:27).

A második dolog, amire ez a mai ige megtanít, hogy a hívő ember nem vakmerő, hanem hitben bátor. A kettő között óriási különbség van. Ezek a szavak: Veled a rablóknak is nekirontok; ha Isten segít, a kőfalon is átugrom” – nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy az eredmény nem Dávid különleges képességeinek köszönhető, de még csak nem is az ő különleges bátorságának (vakmerőségének) az eredménye, hanem Istené. Dávidnak nem az önbizalma erős, hanem a hite Istenben. Nem önmagában hisz, hanem Istenben, aki előtt nincs lehetetlen. Ezért amikor a rablókkal való viaskodásról beszél, vagy a kőfalon való átugrásról, gyorsan hozzá is teszi: „veled” és „ha Isten segít”. Mert az ő tettei nem vakmerőségből születtek, hanem Isten erejének megnyilvánulásaiból. A vakmerő önmagában hisz, a hitben bátor pedig Istenben. A vakmerő önmaga képességeiben bízik, mert azt gondolja (sokszor rosszul), hogy ő képes arra, hogy megtegye. A hitben bátor tudja, hogy önmaga képtelen lenne megtenni, de azt is tudja, hogy Isten (ha akarja) megteheti, ezért rá bízza életét és Istentől várja a megoldást, a szabadítást.

Légy te is hitben bátor! Ne félj az előtted tornyosuló kőfalaktól, hanem bízd magadat Istenre és hidd, nála semmi sem lehetetlen. Ő győzelemre viszi a te életedet, csak bízz benne. Legyen győzelmekben gazdag napod!