Közösség Istennel


„Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”
(János apostol első levele, 1. fejezet 3.vers)

Több szempontból is furcsa és ellentmondásos ez a posztmodern világ. Hiszen, félve az elmagányosodástól, vágyunk az igazi, bensőséges, emberi kapcsolatokra, ám mikor ezért áldozatot kéne hozni, vagy el kéne köteleződni, akkor inkább az egyedüllét és az önállóság.

Miért van ez így? Talán, mert túl sok rossz tapasztalatunk van ezen a téren. Minden társas kapcsolatunkat, minden közösséget megmételyezett a bűn és az önzés. Sokszor csak érdekek kötnek össze ideig-óráig bennünket. Már annyiszor visszaéltek az őszinteségünkkel, hogy inkább csak felszínes, semmitmondó, elvont kijelentésekkel játsszuk el, játsszuk meg a jó testvért, barátot, házastársat…

El sem tudjuk képzelni, nemhogy megélni azt a szeretetközösséget, amiről a Szentírás beszél. Ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a különbözőségük mellett teljes egyetértésben egymást erősítik, egymást emelik magasra, és az okozza számukra a legnagyobb örömet, ha másokat, bennünket is bevonhatnak ebbe a közösségbe.

János apostol pedig arról ír, hogy az Istennel való összekapcsolódás egyenes folyománya, hogy embertársainkkal is szoros köteléket alakítunk ki, és önként megosztjuk magunkat egymással.

Mindezt Jézus mellett tanulta meg János is, és arra ösztönöz; hogy az első keresztény közösségre jellemző elveket (szeretet, elfogadás, kommunikáció, együttlét, szerepvállalás) gyakorolva éljünk Vele és egymással teljes összhangban.

Mert arról ismeri meg mindenki, hogy az Ő tanítványai vagyunk, ha egymással ilyen szeretetközösségbe kerülünk.