Vakmerőség vagy bátorság
„Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek
tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged,
és nem hagy el.” (5Mózes 31:6)
Mózes a végső búcsúra
készült. A nagy vezető – akinek a közreműködése által Isten hatalmas kézzel
kivezette népét Egyiptom rabszolgaságából, – maga helyett Józsuét jelölte ki
Izráel népe új vezetőjének. Az ő feladata volt a népet bevezetni az Úr által megígért
tejjel és mézzel folyó Kánaán földjére. Józsué fiatal volt és tapasztalatlan,
de a szíve a helyén volt, mivel szerette, tisztelte és félte az Urat, Izráel
Istenét. Búcsúbeszédében Mózes a legfontosabbat helyezte a nép és egyben Józsué
szívére, mégpedig azt, hogy legyenek bátrak, erősek és teljesítsék Isten
parancsait. Mózes szavai arról a bizonyosságról igyekeztek meggyőzni a népet,
hogy az Úr, aki ígéretet tett népének Kánaán földjének birtoklására, velük fog
tartani és képessé teszi őket arra, hogy a kijelölt földet birtokolni tudják.
Sok bizonytalanság és kétség lehetett a szívekben a jövőt illetően. Mózesen
keresztül azonban így hangzott a biztató szó: „Legyetek
erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te
Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes31:6) Józsué
számára később még többször elhangoztak ezek a bíztató szavak (lásd: 5Mózes31:7-8; Józsué 1:6-9, 18), mert Isten szerette volna, hogy irányába feltétlen
bizalom alakuljon ki. A feltétlen bizalom ugyanis az alapja annak, hogy Isten csodálatos
terve megvalósuljon az ő népe életében.
Isten bátorságra, vagyis inkább bátor cselekedetekre
bíztatta szolgáját ezekkel a szavakkal: „légy
bátor és erős … ne félj és ne rettegj.” Józsuénak bátorságra és nem
vakmerőségre volt szüksége. Kívülről nézve sokszor nehéz megkülönböztetni a
vakmerőséget a bátorságtól. Amíg a Szentírás a vakmerőségtől óv, sőt tiltja az
ilyen magatartást: „Ne kísértsd az Urat,
a te Istenedet!” (Máté 4:7),
addig a bátorságra bátorít, sőt megparancsolja azt: “Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor” (Józsué 1:9).
Az alapvető különbség a bátor és a vakmerő ember között
az, hogy a vakmerő saját esze szerint jár, saját maga céljait, vágyait
igyekszik megvalósítani. Sok esetben azért cselekszik figyelemfelhívóan mert
embertársai csodálatát szeretné kivívni önmaga számára. Az ilyen ember önmagában,
saját képességeiben, erejében, bölcsességében bízik. A vakmerő ember tettei sok esetben másokat is veszélyeztetnek, másokat is bajba sodorhatnak.
Ezzel szemben a bátor, vagy inkább bátran cselekvő
ember Isten parancsát, utasításait követi (Istentől kapott felhívásának
engedelmeskedik), az Úr tervét igyekszik megvalósítani, ami időnként veszélyes
helyzeteket is teremthet életében (lásd: Zsolt 23). Nem a feltűnésvágy, hanem az
őszinte engedelmesség cselekedeteinek indítórugója, illetve mások segítésének, a bajba kerültek megmentésének szándéka. Nem embertársai csodálatára apellál,
hanem Istennek tetsző életet szeretne élni. Önmagában nem is találja a kellő erőt,
képességet és bölcsességet feladatai elvégzéséhez. Érzi és tudja, az erőt egyedül
Istentől kaphatja meg küldetése teljesítéséhez. A szükséges erőt az Istennel való
napi, személyes, szoros kapcsolatból kapja. Amíg
a vakmerő ember sikereit önmagának tulajdonítja, és önmagát
ünnepli/ünnepelteti, addig a bátran cselekvő ember Istennek ad dicsőséget
minden eredményért.
Isten bennünket is arra szólít fel ma reggel, hogy legyünk bátrak és erősek, ne féljünk és ne rettegjünk a jövőtől. Cselekedjük az Ő akaratát bátorsággal, engedelmeskedjünk neki kétségek nélkül, legyünk erősek a jóban! Ő velünk tart, bízhatunk benne, életünket Ő teszi sikeressé, áldottá és boldoggá. Légy hát bátor és erős, készülj fel arra a csodára, amit Isten készít a te életedben is!