Az Ő kezében

„Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.”
Zsoltárok könyve 16:5 

Mindig csodáltam a kezeidet. Gyönyörűek voltak. Emeltél, öleltél minket velük. Fogtad velük a mi kezünket, óvtál, gondoskodtál rólunk. Pogácsát dagasztottál úgy, ahogy édesanyádtól tanultad, mi pedig néztük, mikor pukkan a kelttészta, miközben verted a kezeddel. Otthont teremtettél velük nekünk, biztonságot. Szerettem, ahogy kidomborodtak kézfejeden az erek és a csontok. Szerettem azt, ahogy kinéztek, és titokban azt vártam és reméltem, hogy egy napon az enyémek is ilyenek lesznek. 

Nézem, forgatom őket. Hasonlít, de nem az igazi. Az én kezeim sose lesznek olyan nőiesek, mint amilyenek a tieid voltak. Viszont már az enyémre is pályázik két kis huncut lurkó, és anélkül nem is igazán szeretnek elaludni. 

Mekkora felelősség. Szeretném elég jól csinálni. Szeretném azt a törődést, gondoskodást, biztonságot és szeretetet adni, amit tőled kaptunk mi is. És szeretném átadni nekik, hogy van Valaki még hatalmasabb. Hogy én is Isten kezében vagyok, és ott vagyunk mi mindannyian igazán biztonságban. 

Annak az Istennek a kezében, aki odaadta értünk egyetlen Fiát, hogy a mi búcsúinknak ne kelljen örökké tartaniuk. Szeretném nekik átadni, hogy ez az a hely, ahova ők igazán tartoznak. Hogy Isten az, aki akkor is szeret és megért minket, amikor erre mi sem vagyunk képesek. Hogy Istennek akkor is fontosak vagyunk, ha mi pont az ellenkezőjét tesszük annak, amit Ő kért tőlünk. Hogy Ő velünk van akkor is, amikor mindenki más hátat fordít nekünk. 

Szeretném megtanítani nekik, hogy bármi jöjjön is az életben, Isten kezében jó helyen vannak. Jöhet nem várt, csodálatos meglepetés vagy egetrengető katasztrófa, nála biztonságban vannak, és Ő sohasem hibázik. 


Ma azért imádkozom, hogy megláthassák a mindennapjainkban, tudom, Kinél van az életem, Ki tart engem a kezében.