Az erő és a bátorság forrása


„Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet...”

A mai reggeli ige egy imádság része, méghozzá egy buzgósággal teli ajkak könyörgése Istenhez. Az apostolok éppen elkezdték a szolgálatot, amivel Jézus megbízta őket, hogy hirdessék az evangéliumot prédikálás, gyógyítás és csodák útján. A pünkösdnapi események már a tanítványok mögött voltak, a Szentlélek tehát már kiáradt rájuk, s az Ő erejével tették feladataikat. Azonban a zsidó nép korabeli vezetői szerették volna elhallgattatni Jézus követőit, ezért úgy döntöttek, hogy megfenyegetik őket. „De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se.” (Apcs 4:17). A leírásból úgy tűnik, a tanítványokat nem bátortalanította el a fenyegetés, mégis, amikor a gyülekezetben beszámoltak az őket ért incidensről a közösség tagjai imádkozni kezdtek és azt kérték Istentől, hogy az Ő szolgái – a kilátásba helyezett büntetés ellenére, - továbbra is bátran hirdessék Jézust, és mindazt, amit tőle láttak és hallottak. Amikor imájukat befejezték, a Szentlélek kiáradt rájuk és erővel, valamint bátorsággal töltötte el őket a szolgálatra. „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.” (Apcs 4:31)

Két dologra tanít meg bennünket ez a történet. Az egyik, hogy a Szentlélek jelenléte és ereje nélkül nincs bizonyságtevő élet. Lehet, hogy sok tapasztalattal rendelkezünk Istennel kapcsolatban, de a Szentlélek segítsége nélkül nem lesz bátorságunk ezeket megosztani barátainkkal, ismerőseinkkel. Sokszor ott van bennünk a félsz, hogy kinevetnek, vagy hívő nézeteink miatt kiközösítenek bennünket. Azonban a Szentlélek élővé, bátorságossá és eredményessé tudja tenni ajkainkon az evangéliumot. Ezt már Ézsaiás is felismerete: „De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.” (Ézsaiás 50:7). Imádkoznunk kell rendszeresen azért, hogy a bennünk lévő reménységet bátran és örömmel tudjuk elmondani azok számára, akik még nem ismerik Jézus Krisztust, azonban nagy szükségük van rá ahhoz, hogy reményteljes, boldog, kiegyensúlyozott, teljes életük legyen.

A második dolog, amire ez a történet megtanít, hogy imádkozni mindig kell és szükséges, akkor is, ha úgy érzed, megvan a kellő erőd és bölcsességed a feladataid, munkád, szolgálatod végzéséhez. Az erő és a bátorság Istentől származik. Létezik bátorság Istenen kívül is, de azt így hívjuk: vakmerőség. Az egyetlen lényeges különbség a bátor és a vakmerő ember között az, hogy a bátor ember Istenben bízik, erejét és a munkájához szükséges bölcsességet is Tőle várja és kapja. A vakmerő ember ezzel szemben önmagában bízik, önmaga erejére és tudására, ismeretére épít, ezért sok esetben téves útra tér, valamint hibázik. Az imádság megóv a vakmerőségtől, az önhittségtől és a magabízástól. Isten erejére és bölcsességére van szükségünk ahhoz, hogy napi feladatainkban Isten gyermekeihez méltó módon helyt tudjunk állni.

Kezdd a mai napot imával. Beszélgess Istennel, mondd el neki aggodalmaidat, bánatodat, tanácstalanságaidat és kérd tőle az erőt, a bátorságot és a bölcsességet. Aztán azzal a hittel indulj el napi feladatid végzésre, hogy Isten megadja neked a szükséges segítséget.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia