Az alázat értéke


„Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.”


Ismered a kormányos és a gépész történetét? Mindketten hivatásuk kiválóságai voltak, viszont nagy szakmai tudásuk ritka nagy gőggel párosult és pechjükre mindketten ugyanazon a hajón szolgáltak.

Habitusukból adódóan állandóan marakodtak és szekálták egymást. A kormányos szerint a gépész nem volt más, mint egy koszos olajszagú matróz. A gépész pedig a kormányost csupán egy a kapitány mellett pöffeszkedő felesleges, túl méretes rakománynak tartotta.

Egy alkalommal saját nélkülözhetetlenségüket bizonygatták egymásnak, és azt, hogy simán el tudnák látni a másik ’jelentéktelen’ feladatát is. Így elhatározták, hogy egy napra cserélnek és megmutatják, hogy mindenhol megállják helyüket.

De egy óra sem telt el, a kormányos csapzottan, mocskosan, megszégyenült arccal ment fel a gépházból vissza a hídra, és sírva mondta;
- Hiába próbálom kapcsolni, tolni, húzni a karokat, egyszerűen nem mennek a dugattyúk, áll a motor.
- Persze, hogy nem forog a motor, - volt a gépész válasza – hiszen zátonyra futottunk!

Alázat vagy önfelmagasztalás? Bizony, mindannyiunknak szükségünk van önvizsgálatra és tanulásra. Megtanulni azt, hogy az alázat nem egyenlő a semmittevéssel, nem egyenlő azzal, hogy magamat semminek tartva átadom a helyemet másnak és elmenekülve kivonulok a világból.

Épp ellenkezőleg, az alázatos ember tudja, hogy hol a helye. Ismeri és elfogadja saját határait. Lelki ajándékaival pedig segíti és kipótolja a másik szolgálatát. Egyéni érdekeit alárendeli annak a magasztosabb célnak, hogy a ’hajó’ biztonsággal elérje a ’mennyei kikötőt’.

Mondd! Te tudod hol a helyed?