Csak a volna ne lett volna

„Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.




Nem szeretjük, amikor mások megmondják nekünk, hogyan kellene viselkednünk, vagy, hogy mit kellene éreznünk. Ezeket zokon vesszük, és még néha nem kevés belső bosszúsággal is jár az ilyesmi. Talán ismerős az érzés: „meg kellett volna tenni”. Sok mindent meg tud bánni valaki, sok mindent meg lehet változtatni, de visszamenni nem tudunk az időben. Dolgokat nem tudunk meg nem történté tenni. Most csak egyetlen történet motoszkál a fejemben, és annyira hálás vagyok a döntésemért, de lehetett volna másképpen is.

Holnap lesz egy hete, hogy édesanyám felhívott, és azt mondta: „ha akarod látni utoljára a nagymamádat, akkor itt az idő, hogy gyertek, talán még nem lesz túl késő. Ne gondolja rólam senki azt, hogy egy önző disznó vagyok, de azért a mama nem a szomszédban van, hogy csak úgy átugorjak, úgyhogy volt egy fél óra, amíg azon vacilláltam, hogy menjünk vagy maradjunk. Végül elindultunk, és így még volt lehetősége a mamának elköszönni tőlünk, és aztán szépen csendesen, de addig énekelt, amíg végleg elaludt, abban a reménységben, hogy az Úr másodjára is eljön erre a földre és őt is fel fogja támasztani. Úgy búcsúztunk el tőle, hogy az újföldön találkozunk. De ha máshogy döntöttünk volna, elestünk volna ettől a tapasztalattól.


A Biblia egyik legjelentősebb mondata hangzik el itt és egyben az egyik legszomorúbb is: ...kellene... Valaki, aki igazán megjárja a „hadak útját”, aki átmegy olyan hullámvölgyeken, amiket mások csak hírből hallottak és most, hogy ott állt kézzel fogható volt a jelenléte a tékozló fiú testvére nem örül. Csak örülnie kellene, mert ez lenne a helyes, de nem teszi. Megjátszhatná magát, de nem tud természetesen örülni ennek a fantasztikus eseménynek, hogy a testvére hazatért. Ez a feltételes mód... remélem messze elkerüli az életünket, de különösen akkor, mikor az Úr számon kéri tőlünk, mit, miért tettünk, miért nem fogadtuk el Őt, miért nem fogadtuk meg a tanácsát, stb... és csak ennyit mondunk: Követnem kellett volna, meg kellett volna fogadnom a tanácsait, nem kellett volna... Ez tehát az, amikor tudjuk, mit kell tennünk, de nem tesszük, vagyis magunknak ártunk. Ne tegyük!