Áldás



„A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővelkedjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által.”
(Rómabeliekhez írt levél, 15. fejezet 13. vers)

A Bibliában számtalanszor olvashatunk arról, ahogy az apák, nagyapák megáldják gyermekeiket, unokáikat. Megáldásuk azonban több mint szimpla jó kívánságok felsorolása. Az atyai áldás jelentette a bennük lévő reménység és istenhit továbbadását, illetve előrevetítette és megerősítette az utódoknak az Isten tervében való szerepét.

Például, mikor Jákob halála előtt megáldja József két gyermekét, a kisebbre Efraimra, rakva jobb, az idősebbre Manasséra téve bal kezét, amit József ugyan helyesbíteni akar, de Jákob ’látja’, hogy Efraim túl fogja szárnyalni testvérét, hiszen tőle származik Mózes utóda, Józsué.

S olyan szép dolog, ahogy a zsidó apák ma is gyakorolják ezt a szokást. Szombat és ünnepek előestéjén kezüket gyermekeikre teszik és „tegyen téged Isten olyanná, mint Efráim és Menásse.” (1Mózes 48:20.) szavakkal megáldják fiaikat, lányaiknak pedig azt mondják, legyenek olyanok, mint Sára, Rebeka, Ráchel és Lea.

Ez az, amit Jézus is gyakorolt, mikor hozzá vitték a gyermekeket; „átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Márk 10:16) És ugyanezt teszi Pál apostol is, amikor itt a római levelében kifejezi, hogy az Istentől kapott reménység megnyilatkozását szeretné látni hittestvéreiben.

És biztosítja őket arról, hogy a szavakon túl jelenlétével, tetteivel, Urától kapott minden képességével kívánja őket erősíteni. „mikor hozzátok megyek, a Krisztus evangélioma áldásának teljességével megyek.” (Róm.15:29)

A Krisztus evangéliumának áldása a Szentlélek által bennünk lakozó öröm, béke, és reménység átadása azáltal, ahogy átöleled társad, gyermeked, unokád, testvéred, barátod, szomszédod, sőt még az ellenséged is és azt mondod:

„Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet néked.” (4Móz.6:24-26)