szerda, november 15, 2017

Erősen és bátran



„Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert az Úr, a te Istened maga megy veled; nem marad el tőled, sem el nem hagy téged.”
(Mózes ötödik könyve, 31. fejezet 6. vers)

Sok jellemtulajdonság van - szelídség, alázatosság, irgalmasság, stb. -, amire keresztényként vágyunk és törekszünk, de a bátorság és az erő nem szokott a felsorolásban szerepelni. Sőt, aki fizikai erőnlétét fejleszti az gyanús, mert a testével és nem a lelkével törődik. Illetve, ferde szemmel nézünk azokra is, akik határozottabbak, magabiztosabbak, bátrabbak.

Az énekeink zöme is arról szól; „gyenge vagyok, lankadoznak buzgóságom szárnyai” (HÉ53), „Bár gyönge még hitem” (HÉ195), „neved dicséretére én oly gyönge vagyok” (HÉ35) „oly gyarlók vagyunk és nincsen erőnk” (HÉ36)

Ezzel szemben a Biblia számtalan helyen buzdít arra, hogy „Ti azért bátorságosok legyetek” (2Krón.15:7) Avagy nem parancsoltam-e meg neked; Légy erős és bátor?” (Józsué 1:9) „A gyáváknak része a második halál.” (Jel.21:8)

Az első és ’legnagyobb’ parancsolat is arra szólít fel, hogy „Szeresd az Urat, teljes… erődből” (5Móz.6:5), ami Istennek testünkkel való dicsőítése (1Kor.6:20). Hiszen a Szentlélek nemcsak lelki, hanem fizikai erőt is adott az apostoloknak és nekünk is a munkánk és küldetésünk végzésére.

Láthatjuk tehát, hogy a gyenge keresztény nem keresztény. „mert minekutána a Szentlélek eljött ránk, vettünk erőt” (Apcsel.1:8), és „a keresztről való beszéd, számunkra az Isten ereje” (1Kor.1:18), ezért „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil.4:13).

Ahogy mai Igénkben is olvastuk, „a te Istened maga megy veled; nem marad el tőled, sem el nem hagy téged”, ezért nem kell aggódnunk az elénk tornyosuló ’óriásoktól’, legyen az létbizonytalanság, betegség, vizsgák, stb.

Hanem adjunk hálát azért, hogy „az Ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való” (2Pét.1:3) és „igyekezzünk a mi elhívatásunkat és kiválasztásunkat erőssé tenni és akkor nem ütközünk meg soha” (2Pét.1.10)