csütörtök, június 29, 2017

Hatazérés

"Megjönnek majd, és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat: a gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé."
Jeremiás 31:12

Hazatérés.
Jóléti és túlbiztosított társadalmunkban alig-alig érthetjük, mit jelenthetett ez Izraelnek a babiloni fogság után. Talán ezért is tűnik számunkra olyan távolinak a hazatérés Isten országába. Pedig nagyapáink, akik megjárták a Don-kanyart, sokat tudtak mesélni erről az érzésről (Vihar Béla: Egy katona megy a hóban):

„Tizenhét nap és tizenhét éjszaka és megint ugyanannyi...
Társaim elsodródtak a havas éj határtalanságában.
[…]
Már csak egyedül voltam az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, jobb, bal...
S akkor engem is szolított a Hang, mint hajdan a sellők
Odüsszeuszt, a harcokból hazatérőt...
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd fejedet az ölembe,
szegény vándor, kiskatona...
Ő: Mit akarsz tőlem?
Hang: Ezüst násszal fogadlak. Hajamon kristálykorona, homlokomon
porcelán, pillám gyémántcsillag, ölem a feledés...
Csókommal megszabadítlak terheidtől, habkarom elringat,
belesimít a fehérlő, kéklő csend édes megsemmisülésébe.
Ne vonakodj... Várlak... Nem kerülhetsz el.


Már-már megtorpantam. Előbb a lábam unszolt, aztán a kezem,
aztán a szívem, aztán egész valóm.
És mentem a Hang bűvöletét követve a többiek közé,
társaim után, oda a sorba,
akik, mint márványszobrok gubbasztottak hóbasüppedten,
de immár a fájdalom béklyóitól megoldottan.

Tizenhét nap és megint tizenhét nap és éjszaka.
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd vállamra fejedet, szegény vándor...
– Miért nem követtem hívását?
Amikor megadtam volna magam, egy küszöb szólt rám,
otthonunk küszöbe, a kisajtó kilincse,
egy szék, egy asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza, gazdánk gyere haza...
Miért akarsz élni, balga? – fedett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elkerülhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna, és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, Fiam!
Ő: Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben.
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám.
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s most
ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva is, ha
véres tenyérrel is, indulj el fától fáig, bokortól
bokorig, ároktól árokig: kelj fel, én foglak, kelj fel, fiam.

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tizet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt, s vele önmagát is nekünk adja.
[…]
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
A másik tizet eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa illatú éjben
majd alélt öleléssel a szerelem borával itat meg.
[…]
Ha az orkán földhöz vágott, immár felszökkentem,
mert szárnyak emeltek,
s tíz lépést áldoztam megszületendő gyermekeimért,
akik létem jegyeit továbbosztják az időben.
Tizet játékaikért, a mackóért, a hajas babáért,
a fürge karikáért, az esendő szeretetért,
a felelősségért, hogy ne ismerjék meg soha a félelmet,
se a szolgaságot, se a gyávaság kínját,
a légi riadók vonítását,
a pánikot az óvóhelyen, a kicsorduló vért,
és e sorsot, ami részemül jutott,
az utat, amelyen egy katona megy a hóban,
tizenhét nap és tizenhét éjszaka sűrűjében.

Emlékeztek még reám?
A halványuló ködből látjátok-e,
hogy én vagyok a tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein a bolyongó fiú, férj és testvér
az örök katona a hóban,
amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok ajtót,
ültessetek szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon fáradt vagyok,
és adjatok a kezembe, mint a vaknak
egy bögrét meleg kávéval,
majd vezessetek csendesen az ágyamhoz
a könyveimet őrző polchoz,
s én béna ujjaimmal megsimogatom.
Megjöttem.”