csütörtök, május 04, 2017

Kirándulni Istennel

„Vesd az ÚRra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.”
Zsoltárok könyve 55:23

Néhány évvel ez előtt feleségemmel és két gyermekemmel elmentünk Tokajba, hogy megmásszuk az 512 méter magas Kopasz hegyet. Kislányomnak könnyű dolga volt, mert babahorozó kendőben vett részt az egész túrán. Hároméves kisfiamnak azonban igazi kihívás volt élete első hosszabb gyalogútja.
– Vajon hogy fogja bírni? – aggódtunk feleségemmel.
Az erdei ösvény elején elhagyott minket egy négy-gyerekes család (ebből három kislány volt). Attól kezdve nem kellett motiválni fiunkat. Ha megálltunk pihenni, sürgetve noszogatott minket:
– Na, induljunk már! Utol kell érnünk a kislányokat.
Még a félúton levő padoknál is alig akart leülni, hogy elfogyasszuk az ebédünket. Körülbelül az út háromnegyedénél láttuk viszont a lányos családot, már visszafelé tartottak, de ez egy csöppet sem zavarta fiunkat:
– Utolértük őket! – jelentette ki büszkén.
Nemsokára elértük a csúcsot, és valami új motivációt kellett kitalálni. Megígértük hát neki, hogy ha visszaérünk Tokajba, veszünk neki egy lángost. Ez tartotta is benne a lelket, és zokszó nélkül ment feleségem kezét fogva, de egyre többet csetlett botlott. Csodálkozva meg is kérdeztem feleségemet:
– Hogyhogy nem esett el idáig egyszer sem?
– Erősen fogom a kezét, és ahányszor elesett volna, én mindig megtartottam.

Nem ugyan így van ez Istennel is az élet nagy kirándulásában? Ha minden nehézség ellenére is talpon maradunk, nem „ingadozunk”, az soha sem a mi érdemünk, hanem Istené, aki fogja a kezünket. Ebben a párhuzamban „az Úrra vetni a terhet” azt jelenti, gyermeki bizalommal megfogni Isten kezét, és a többiről majd ő gondoskodik…