Nincs félelem a szeretetben
„Mi ismerjük és
hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki
a szeretetben marad, az Istenben marad, és isten is őbenne. Abban lett teljessé
a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert
ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem,
sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki
pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
János első levele 4. fejezet 16-18. versek
Valamikor
réges-rég élt egy kötéltáncos, aki avval kereste a kenyerét, hogy városról
városra járt, kifeszített a piactér fölött jó magasan egy kötelet, és azon
mindenféle mutatvánnyal szórakoztatta az embereket. Bámulatos dolgokra volt
képes. Könnyedén végigsétált a kötélen, ugrált rajta, cigánykereket hányt, vagy
éppen szaltózott. Az emberek a piactéren csak álltak és tátott szájjal meredtek
a kötéltáncosra, és persze minden merészebb mutatványa után vastapssal fejezték
ki elismerésüket. Egy alkalommal, mikor már kellően elkápráztatta a piactéren
összegyűlt sokaságot, arra kérte a zöldségárust, adja föl neki a talicskáját.
Óvatosan ráhelyezte a járgány kerekét a kötélre, majd lekiáltott:
–
Elhiszitek-e, hogy végig tudom tolni ezt a talicskát a kötélen?
–
Hát persze, hogy elhisszük! Már hogyne hinnénk el? – hangzott több
bámészkodótól a válasz.
–
Hát azt elhiszitek-e, hogy akkor is végig tudom tolni a talicskát a kötélen, ha
ül benne valaki? – feszítette tovább a húrt a kötéltáncos.
–
Ha végig tudod tolni üresen, mi az neked, ha ül is benne valaki? – mondták
többen az álldogálók közül.
–
No és ki vállalkozik arra, hogy bele is ül? – tette föl utolsó kérdését a
mutatványos.
Hirtelen
kínos csönd támadt az egész piactéren. A gyümölcsárus, aki eddig feszülten
figyelte a mutatványokat, most az almái gondos tisztogatásával foglalkozott. A
kelmeárus úgy tett, mintha a sálait rendeztette volna, pedig rendben voltak
azok. Több vásárló pedig lehajolt, mintha talált volna valamit, vagy a cipőjét
kötözgetné. Senki se mert a kötéltáncosra nézni, nehogy a tekintetből arra
következtessen, ő szeretne beleülni a talicskába. A feszült csendet egy 7-8
éves kisfiú lelkes kiáltása törte meg:
–
Majd én beleülök!
Az
emberek döbbenten néztek a kisfiúra, aki már oda is szaladt a kötélhez, és
kérte az ott álldogálókat, hogy segítsenek neki, emeljék föl a kötéltáncoshoz,
aki elkapta a kezét, és óvatosan beleültette a talicskába. A mutatványos várt
néhány másodpercet, mintha erőt gyűjtene, majd megindult a gyerekkel a kötél
másik vége felé. Egyik produkciójára sem figyeltek olyan feszülten az emberek,
mint erre. A gyümölcsárus kiejtette a kezéből az almát, a kelmeárus egy sálat
markolászott, az emberek körmüket rágva figyeltek: „Jaj, mi lesz avval a
kisfiúval! Jaj, csak le ne essen!” Néha úgy tűnt, mintha a kötéltáncos
megingott volna, és nem bírná egyensúlyban tartani a nehéz talicskát, de aztán
ismét visszanyerte az önuralmát. Ilyenkor az egész piactér szinte egyszerre
sóhajtott föl. Egy-két nő föl is sikoltott, de hamar csendre intették a
mellettük állók. Végre aztán a talicska szerencsésen átért a túloldalra.
Hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki, miközben a kötéltáncos leengedte,
lent pedig átvették a kisfiút. Most már nem is annyira a mutatványos
ügyességére figyeltek, hanem sokkal inkább a kisfiú bátorságára. A zöldségárus
meg is kérdezte:
–
De hát hogy volt bátorságod beleülni olyan magasan abba a talicskába? Honnan
vettél bátorságot, hogy rábízd magad egy idegenre?
–
Nem idegen ő nekem! - válaszolta mosolyogva a kisfiú – Ő az édesapám.
Ha mi
ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel a mennyei édesapánk szeret
minket, akkor nincs mit félnünk az ítélet napjától. Biztosak lehetünk abban,
hogy aki eddig is fogta a talicska két nyelét, az az utolsó napon is mellettünk
fog állni, és azt fogja mondani: „Ő az én fiam, és szeretném, ha velem együtt
lenne egy örökkévalóságon át az országomban.” Űzze el ez a bizonyosság ma is a
szívünkből a félelmet!
