szombat, április 22, 2017

Miért csüggednél?


"Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!"
Zsoltár 43,5

Volt már, hogy erőt vett rajtad a csüggedés, hogy azt érezted: vége a világnak? A belsőd háborgott a sok igazságtalanság miatt, ami téged ért és ami ellen nem tehettél már semmit? Ugye ismerős érzés ez, a depresszió előszobája. Mi jelenti ilyenkor a kiutat?

A szerző, aki a zsoltárt írta minden valószínűség szerint egy fogoly volt. Azok közül való, akiket Kr.e. 587-ben, a templom elpusztítása után Nabukodonozor király elhurcoltatott Babilonba. Lehetséges, hogy Lévita volt, egy Korah fiai közül, aki az ostrom előtt maga is szolgált a zenészek között, sőt több zsoltárt is szerzett. (Egészen biztos, hogy a 42. zsoltárnak is ő a szerzője, hisz ott is szerepel ez a kijelentés két versben is.) Teljesen érthető, hogy a fájdalmát dalban fejezi ki Istene felé. Számára ez az imádság, ez az istentisztelet, ami után kesereg is, amit igazságtalanul elvettek tőle, amiben már sohasem lehet része. Hiszen nem tudjuk, visszatért-e valaha szülőföldjére. Isten alázatos szolgájaként igazságért kiállt Urához. Hiszen mindaz, ami vele megtörtént, nem az ő hibája. Ő szolgált a templomban. Az álnok emberek miatt érte ez a veszedelem, akik magukra vonták a Mindenható haragját és Ő megengedte, hogy rájuk törjön az ellenség. De a babiloni sereg nem válogat, nem tesz igazságot. Épp úgy magával ragadja az ártatlant, mint a bűnöst; a vétlent és azt is, ki megérdemli sorsát. Nem érti, mi történik vele és főleg azt nem, hogy miért taszította el őt is Isten magától. Eddig nem ez volt a tapasztalata. Ezelőtt mindig Isten fényében, annak világosságában járhatott, Őt dicsőíthette, hiszen a templomi élet nagyon védett, elzárt volt a rideg valóság elől. Örömmel és boldogan venné kezébe a hárfáját (lantját) újra, ami már nem lehetséges többé. A kezei össze vannak kötve, a szép dallamok helyett a katonák durva kiáltásait kell hallgatnia és ezen nem tud változtatni. Isten templomában megjelenő fényére gondol, a ragyogó gyertyákra, amik bevilágították az egész termet. Szeme előtt van az oltár, amelyen soha nem aludt ki a tűz, de ami már az enyészeté lett. Ahogy a menet halad, ahogy távolodik szeretett városától, Jeruzsálemtől, az Úr lakhelyétől úgy vesz erőt rajta egyre jobban a kétségbeesés. Mi lesz vele ezután? Lesz-e még valaha olyan az élete, mint azelőtt? Helyreállítja-e Isten valaha az ő szolgálatát? Lesz-e még újra értelme az életének?

A válasz a zsoltár utolsó versében található. A válasz a hitben, az Istenbe vetett bizalomban, a reményben van. Abban az Istenben, aki eddig is mindig jelen volt az életében és ezután sem hagyja el. Aki eddig is a gondviselője volt és Aki ezután is megsegíti. Lévitaként pontosan ismeri népe történelmét és tudja: a szomorúság idejét a hála ideje követi majd, mert az Úr elhozza a szabadítást időben. Úgy fog cselekedni most is, mint ahogyan ezelőtt is, mert az Isten ilyen, szabadító. Vagy ahogy mi, az Újszövetséget is már ismerők mondjuk: Megváltó.