szombat, február 11, 2017

A végtelen és az életünk.


"Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet."
Példabeszédek 3,6

Hogyan is tudná felfogni az ember a végtelent? Az ábrázolásai, ahogy a képeket nézem, számomra semmitmondóak. Egy egybefonódó karika, megcsavarva. Ez lenne? Bár nincs eleje, se vége, határa mégis véges. Oly kicsiny, amekkorára készítik. Elvész a térben, mert az alatta, fölötte, előtte, mögötte és mindkét oldala irányában továbbra is végtelen.

Vezetés közben néztem a téli tájat. Temetésre utaztunk, egy élet derékba tört, véget ért. A havas fehérségbe betört a köd. Ahogy figyeltem az elsuhanó fákat, hirtelen egybemosódott minden. Nem tudtam, hol kezdődik a köd és hol ér véget a táj fehérsége. Benső békesség, nyugalom töltött el. A végtelen mindenhol ott volt, abban a pillanatban.

Számomra a végtelen magát Istent jelenti. Elmúló éveink minden pillanatában csak Ő örök egyedül. Csak Ő az egyetlen, aki nem változik, aki mindig velünk van, akinek jelenléte mindig biztonságot ad, mert örök szeretettel szeret.

Amikor érezni szeretném ezt a biztonságot olyan közvetlenül, mint anyám simogatását, mint meleg tenyerét a fejemen, ugyanazt kell tennem Vele, mint édes szülőmmel: emlékeznem kell rá! Soha nem szabad elfelejtenem. De ez nem azt jelenti, hogy néha-néha felidézem, nem. Ez azt jelenti, hogy életem minden útján, minden kereszteződésben, minden döntésemben Rá gondolok. Arra, mit tenne Ő. Sőt, még ennél is tovább megyek: megkérdezem, mit tegyek...