csütörtök, január 26, 2017

Az ellenségről is gondoskodó Isten

"bár [Isten] nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet."
Apostolok cselekedetei 14:17

2008 februárja volt. Feleségem és én együtt ebédeltünk egy szerb házaspárral egy mind a négyünk számára idegen országban. A beszélgetés kedélyesen indult, de aztán a férj gondolatai hamar a szerbiai eseményekre terelődtek. Ebben a hónapban kiáltotta ki Koszovó függetlenségét, és szakadt el egykori anyaországától, Szerbiától.
A férj szidta a koszovóiakat, de még inkább az Egyesült Államokat, mivel mind a múltban, mind most ellenségesen lépett fel velük szemben. Majd szenvedélyesen ecsetelte Szerbia sanyarú sorsát, két éve Montenegró, most pedig Koszovó hagyta cserben őket.
– Még egy kis idő – fakadt ki keserűen ebédelő társunk –, és Szerbia nem lesz más, mint egy kicsiny terület Belgrád és a közvetlen környékén.
Nem szóltam semmit. Mélyen hallgattam – mit is mondhatna ilyenkor egy magyar? De a fejemben a gondolatok hangosan zakatoltak. „Vajon hallott-e már beszélgetőtársam Trianonról?” Valószínűleg nem. De ha mégis, akkor sem tulajdoníthatott neki nagy jelentőséget, hiszen az a tragédia nem az ő országát sújtotta.


Milyen érdekes az ember. Hogy fáj, ha sérelem ér bennünket – és ez igaz mind nemzeti, mind egyéni szinten. Ilyenkor föl vagyunk háborodva, jogosan verjük az asztalt, és igazságért kiáltunk. Amikor azonban a másikkal történik valami hasonló, és talán – részben vagy egészben – mi is hozzájárultunk a másik megsértéséhez, akkor azt a kérdést bagatellizáljuk. „Mit kell ezen annyit rágódni – mondjuk ilyenkor. Minek ekkora hűhót csapni egy ilyen apróság miatt.”

Nos, ezek vagyunk mi emberek. Így viszonyulunk mi egymáshoz. Isten azonban valami egészen más. Pál apostol arról beszél Athénban, hogy a Mindenható gondviselése elhat minden néphez. Ő nem csak a zsidókat szereti, hanem a görögöket is; sőt nem csak a magyarokat, hanem a szerbeket is. Mikor ilyen és ehhez hasonló bibliai szövegekkel találkozom, mindig elgondolkodom, vajon mennyire tudtam fölfüggeszteni nemzeti érzéseimet a keresztyénség fényében, és mennyire tudom elfogadni azokat a nemzeteket, melyekre hagyományosan haragudnom kellene? És tovább megyek, mennyire tudom félretenni „jogos” sérelmeimet azokkal szemben, akik az elmúlt héten/hónapban/évben/évtizedben megbántottak, és mennyire tudok rájuk is úgy tekinteni, mint közös mennyei Atyánk gyermekeire? Ha Isten gondot visel a másikról is (és nem csak rólam), és ha a Mindenható szereti az engem megsértőket is (és nem csak engem), akkor lehetséges, hogy az én világképemet kell egy kicsit áthangolni. Nem könnyű, de próbáljuk meg ezt ma közösen! Hátha egy hangyabokányit jobbá válik tőle a világ…