szombat, október 08, 2016

Hű és bölcs szolgálat


"Csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik."
Példabeszédek 2,6

Két történet (Máté 24,45-51 alapján)

1.
Régóta szolgált a háznál. Elég régen ahhoz, hogy ismerje és becsülje a gazdáját. Ura rá is szolgált a tiszteletére, becsületes, tisztességes ember volt, aki életében mindig a mások szolgálatát és megsegítését tartotta szem előtt. Ezt várta el gyermekeitől, munkatársaitól és alkalmazottaitól is. Ő pedig igyekezett mindig a kedvére tenni, tőle mindent eltanulni, ezért idővel egyre feljebb jutott a ranglétrán. Mára ő lett gazdája jobbkeze és most nagy feladat várt rá. Hosszú időre egyedül marad a gazdaság, a ház vezetése, és neki kell gondoskodnia mindenről és mindenkiről. Örömmel fogja megtenni amit kell. Minden úgy fog működni, mintha a "főnök" is otthon lenne, hogy amikor hazatér, mindent rendben találjon és büszke legyen rá. Arra, hogy hűséggel szolgált és mindenben helytállt.

Bár a várakozás napjai hosszúra nyúltak és sokszor erején felül is teljesített, minden rendben volt. Első volt számára a szolgálat, a rábízott emberek és a farm. Úgy végezte a dolgát, mintha minden az övé lett volna; úgy vigyázott rá, mint a sajátjára. A beosztottak, a munkatársak semmiben sem szenvedtek hiányt. Minden nap hálásan hajtotta álomra a fejét azzal a tudattal, hogy megtette a kötelességét.

Amikor a gazda hazatért, ő alázatosan állt előtte. Amikor Ura szemébe nézett, bensője megtelt örömmel, mert látta benne a büszkeséget, hogy mindent rendben talált. "Itt minden olyan, mint volt. Sőt, még annál is jobb" - mosolygott rá, majd átölelte. Így mentek be ketten a házba, szívükben örömmel és hálával.

2.
Régóta szolgált a háznál. Elég régen ahhoz, hogy végre odajutott, ahová mindig is akart. Ő lett gazdája után az első és ez nem kis munkájába került. Sokszor vett erőt magán, hogy mindent úgy tegyen, ahogy azt elvárták tőle, és így csak néha jutott neki egy kis lazítás. Mindig akkor, ha nem látta senki. Most a szíve tele volt örömmel. Ura bejelentette, hogy mindent a kezére bíz, mert ő maga hosszú útra indul. Erőt vett magán, hogy teljes alázattal és türelemmel végighallgassa az instrukciókat, de belül forrongott: "Minek ez a sok bla-bla-bla? Mindent ért, mindent tud. Nem ma kezdte!" Alig várta már, hogy az utazás napja elérkezzen, hogy végre szabad legyen és azt csinálhasson, amit csak akar.

Gazdája nélkül minden nap olyan volt számára, mint egy kis mennyország. Oda ment és azt csinált, amit csak akart és mindezt nyíltan tehette. Az "öreg" messze volt, hosszú útra ment és lehet, hogy soha nem fog visszatérni. A ház és a farm dolgait ráhagyta a többiekre, ő csak a haszonnal, illetve annak elköltésével foglalkozott. De nem akart egyedül lenni, ivócimbora pedig akadt mindig bőven, ha ő fizetett. Miért is ne tette volna, hisz volt miből. Most ő határozta meg a béreket, valamint a háziszolgák étkezési fejadagját is, többet tudott spórolni rajtuk. Eddig úgyis sokat kaptak azok a mihaszna bajkeverők. Ha néhanapján lázadoztak ellene, vagy nehéz sorsuk ellen, azt adta, ami járt nekik: botot, verést, szidalmat. Másokkal szemben mindig szigorú volt, de önmagától nem sajnált semmit. Úgy szerette volna, ha ezeknek a napoknak soha nem szakadna vége, de nem így lett.

Az ura váratlanul érkezett, sőt hamarabb volt az udvarházban, mint ő maga. Mire hazaért, a gazda már tisztában volt mindennel, látta az elhanyagolt gazdaságot, a szenvedő állatokat és meghallgatta a maradék háziszolgák búját és panaszát. Amikor a szemük találkozott, ő egy pillanat alatt felmérte a helyzetet és már sarkon is fordult, hogy elinaljon, de elkésett. A kísérők, akik urával tértek vissza, elállták az útját. Keserű haraggal és félelemmel fordult most parancsolója felé. Meglepetten látta, hogy szemében nem dühöt és nem gyilkos indulatot látott, mert nem volt abban más, csak csalódás és mély szomorúság: "Úgy szerettem volna, ha nem ezt találom itthon!" - mondta. "Szerettem volna pozitívan csalódni benned. Reméltem, hogy megváltozol. Adni akartam neked még egy esélyt, de csalódtam. Most minden tetteddel el kell számolnod." Ahogy szavait hallgatta, belülről mardosta a szégyen, a szíve haraggal telt meg tehetetlensége miatt. Tudta, hogy elveszett...

péntek, október 07, 2016

Spongyát rá!

Egy ősi dakota közmondás szerint, ha valakit szeretsz, annak a vigyora is mosoly, de ha valakit nem szeretsz, annak a mosolya is vigyor.
Ez a gondolat ugrott be ma, amikor a reggeli Igét elolvastam Példabeszédek könyve 10. rész 22. verséből: „Veszekedést kelt a gyűlölet, a szeretet fátyolt borít a hibákra.” (Kath.Biblia)
A szeretet fátyolt borít a hibákra. Sokszor szembesülhetsz azzal, nemhogy fátylat nem borít rá, hanem a lassan hegedő sebeket is kész és képes felszaggatni a szeretetlenség. Pálhegyi Feri bácsi egyik előadásában arról beszélt, hogy a konfliktuskezelés egyik alappillére, hogy engedjük, hogy a társunk távozzon egy kiskapun a vitából. Ha minden kivezető utat elzárunk előtte, akkor a konfliktus is csak fokozódni fog, sosem lesz béke. A szeretet azonban kiskaput mutat. Tudom, hogy hibázott, de nem fogom emiatt a földbe döngölni, hiszen én is milyen gyakran hibázok. A szeretet kiengedi az összeszorított öklömet. Elengedteti velem a követ, amivel már majdnem megköveztem.

Ha valakit szeretsz, elnéző vagy iránta. Ha nem tudsz fátylat borítani hibáira, ha nem tudsz kivezető utat engedni neki, ha nem engeded, hogy lerendezze, megbánja, ha mindig elő- előhozod neki, akkor tedd fel magadnak a kérdést: Szeretem ezt az embert? Ha igen, akkor nem lesz nehéz fátylat borítani hibáira. Ha nem szereted, akkor még tanulgatnod kell a Tízparancsolatot: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

csütörtök, október 06, 2016

Kinek az elhívásából élsz?

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.”
Pál levele az efézusiaknak 4:1-3

Efézusban – ahol Pál gondolatait fölolvasták – ismert volt egy régi történet. Krisztus előtt a 4. században élt a városban egy ember, akit Hérosztratosznak hívtak. Nehéz gyerekkora volt, mert lassú volt és ügyetlen. Ebből kifolyólag a felnőttek megvetették, a gyerekek pedig kigúnyolták. Felnőtt korára Hérosztratosz meggyűlölte az embereket, és folyton azon gondolkodott, hogy állhatna bosszút. Egy éjjel – miközben álmatlanul forgolódott heverőjén – rettentő ötlete támadt:
– Engem bár mindenki gyűlöl és megvet – mormolta félhangosan a sötétben – de őket el fogják felejteni. Az én nevem azonban öröké élni fog. Be fogom bizonyítani – nevetett Hérosztratosz magában – hogy én mégiscsak értékesebb vagyok a város összes lakójánál!
A következő éjjelen (egészen pontosan Kr.e. 356. július 21-én) belopózott a város büszkeségét jelentő Artemisz tempomba, és fölgyújtotta azt. Így vált porrá és hamuvá az akkori világ hét csodájának egyike, az efézusi Artemisz templom.
Hérosztratoszt elfogták és indítékai felől kérdezték.
– Az én nevem örökre fennmarad, a tietek pedig feledésbe merül – válaszolt pökhendien.
A városi törvényszék halálra ítélte és kivégezte az őrültet, sőt Hérosztratosz nevének kiejtését is megtiltották. Még is Hérosztratosznak lett igaza, az ő neve ismert maradt, míg a bíráiról már nem tudunk semmit.

Mivel a templom leégésének a napja éppen egybeesik Nagy Sándor születésének napjával, egyesek úgy magyarázták a dolgot, hogy Artemisz óvatlansága okozta a pusztulást. Míg ugyanis a szülés istene az új hadvezér világra jöttével volt elfoglalva, addig nem vette észre, hogy egy őrült lángba borítja efézusi templomát.

Akárhogy is volt, Hérosztratosznak erős küldetéstudata volt, ami megmagyarázza szörnyű tettét. Elhivatottsága azonban az őt ért sérelmekből és alacsony önértékelésből fakadtak.

Mindannyiunkat értek sértések, bántások, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian átéltük már az alacsony önértékelés érzését. Hogy is értékeljük magunkat, ha a tanárunk rossz osztályzatot ad, a szüleink rendetlen szobánk miatt korholnak, a munkahelyen elégedetlenek a teljesítményünkkel, és a házastársunk szemünkre hányja, hogy mi nem vagyunk jók semmire. Nehéz így megtalálni, mi végre vagyunk itt az életben.

Pál azonban azt mondja:
– Bár én fogoly vagyok, bár engem értéktelennek tart a római társadalom, bár engem kitagadtak egykori barátaim és honfitársaim, én mégis tudom, hogy jó az, amit csinálok. Tudom, mert Jézus engem érdemesnek tartott arra, hogy megszólítson, értékesnek tartott arra, hogy elhívjon. Így egész életemben az ő szeretete motiválta elhívásomat. Ez a szeretet nem őrültségekre vett rá, mint Hérosztratoszt, hanem arra, hogy alázatos legyek, arra, hogy szeressem azt is, akit nem könnyű, arra, hogy békességben legyek avval is, aki az ellenségem.

Csak Krisztus elhívásához méltón érdemes élni. Te kinek az elhívásában élsz?

szerda, október 05, 2016

Jézus, mint katona?



Mert az Úr, a ti Istenetek veletek megy, hogy harcoljon érettetek a ti ellenségeitekkel, hogy megtartson titeket.
(Mózes ötödik könyve 20. fejezet 4.vers)

Sokan ezen és hasonló sorokra hivatkozva nem olvassák az Ószövetséget, mondván, hogy az itt található harcos, erőszakos, kegyetlen Isten képe nem fér össze az Újszövetség alázatos és szelíd jézusi szeretettel.

Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy egyrészt, miért úgy jelenik meg Isten, mint aki „ellenségeskedést szerez” (1Móz.3:15); aki özönvízzel pusztítja el a földet; aki a kivonuláskor így bátorítja népét:  

„Ne féljetek, megálljatok! És nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek.” (2Móz.14:13-14)

Aki, mint a mennyei sereg fejedelme (Józs.5:14-15) jelenik meg Józsuénak és aki „hadakozik vala Izraelért” (Józs.10:14). Akit a próféták rendszerint „Seregek Ura”-ként mutatnak be: „Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz.” (Ézs.42:13)

Másrészt fel kéne tenni azt a kérdést is, hogy miért használnak az apostolok is harci kifejezéseket, „úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos;” (1Kor.9:24); „Harcold meg a hitnek szép harcát” (1Tim.6:12); „vegyétek föl az Istennek minden fegyverét” (Ef.6:13)

Nem beszélve arról, hogy miért ír éppen a szeretett tanítvány, János úgy Jézusról, mint aki „viaskodik vala a sárkánnyal” (Jel.12:7); aki „igazságosan ítél és hadakozik” (Jel.19:11) akinek „szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat” (Jel.19:15). Hiszen Ő maga „Királyok királya és Uraknak Ura” (Jel.19:16)

Jézus, mint katona? Jézus, mint harcos? Igen is, meg nem is. Nem katona mai értelemben, hiszen nem Ő akarta és nem Ő kezdte a harcot, nem önző célokért, nem kikényszerített hódolatért küzd, és „nem gyönyörködik a meghaló halálában” (Ez.18:32).

Ugyanakkor azért veszi fel a mundért, hogy kihangsúlyozza, a bűn nem játék, hanem élet-halál harc. És éppen a szeretet miatt nem engedi, hogy az ellenség elragadjon, legyűrjön, elpusztítson. Sőt, mint Hős áll elénk, hogy Ő kapja az ütéseket, a csapásokat, Ő sebesül és hal meg helyettünk.  

Ezért kövessük Őt, mint a bűn elleni nagy küzdelem győztes harcosát, beteljesítve mindennapi hitharcunk során a Jelenések könyvének sorait: „És ők legyőzték azt (a Sátánt) a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mind halálig.” (Jel.12:11)

kedd, október 04, 2016

Lelkiismeretes szolgálat

„Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem mint embereknek; mert tudjátok, hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga, akár szabad.

Efézusbeliekhez írt levél 6. fejezet 6-8. verse



Nagy Imre himnológia tanárom a következő példát mondta el az egyik óráján a késéssel illetve a várakozással kapcsolatban. Ha tudnád, hogy október 19-én délelőtt 11 órára a miniszter elnökkel lenne találkozód, ahol elmondhatod az észrevételeidet, mindent alaposan megbeszélhettek együtt akkor hogyan készülnél erre a találkozóra?

Először is szabadnapot kérnél a munkahelyeden, aztán valószínű, hogy még előző nap elmennél fodrászhoz, lehet, hogy vennél egy új öltönyt, vagy egy kosztümöt, alaposan készülnél a beszélgetés témáira, bizonyítékokat gyűjtenél, hogy jól tudj érvelni a saját álláspontod mellett, majd összegyűjtenéd a megfelelő dokumentumokat és várnád, hogy eljöjjön az a bizonyos reggel. Vajon elkésnél-e? Biztos vagyok benne, hogy időben ott lennél, sőt, fél órával hamarabb is. Hogy készülsz arra, hogy Jézus Krisztussal találkozz? Az életed Megváltójával való találkozásra készülsz e így?

Éppígy szeretném érzékeltetni a munkához való hozzá állásunkat is. Képzeld el, hogy ahol dolgozol ott Krisztus a tulajdonos. Most hogy dolgozol? Amikor látod a főnököt, akkor egy kicsit belehúzol, amikor elmegy akkor kiengedsz? Vagy úgy végzed a bármilyen jellegű munkádat, mintha Krisztus ott állna melletted?

Az a munka, amit úgy végzel, mintha Krisztusért végeznéd, szívvel lélekkel, becsülettel, tisztességgel, Krisztus megjutalmaz téged! Végezd úgy a tennivalóidat, hogyha meglátod Krisztust magad mellett, akkor lássa milyen jól dolgoztál! Szép napot!

hétfő, október 03, 2016

Minden nap

"Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene"
Zsoltár 68.20

Legtöbben nem szeretjük a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha mindent ellenőrzésünk alatt tarthatunk. Ha viszont mindent kézben tartunk, akkor könnyen szem elől tévesztjük azt, hogy Istentől függ az életünk. Akinek tele van a kamrája (testi és/vagy lelki értelemben), nem tudja igazán átélni, megérteni Jézus imádságról szóló tanításának ezt a részletét: "A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként." (Lukács 11.3)

Amikor Izráel a pusztában vándorolt, teljes mértékben Isten gondviselésétől függött. Naponta és hetente élték át a csodát, ahogyan Isten vízről gondoskodott számukra és mannával táplálta őket. A mannát kora hajnalban kellett gyűjteni, mindenkinek a személyes szükséglete szerint. Másnapra - a pénteki napot kivéve - nem volt értelme meghagyni, mert ehetetlenné vált. Nem volt tartalékuk, napról napra éltek. Nem csupán időnként, hanem éveken át. Azt gondolnánk: ezalatt igazán megtanultak bízni abban, aki ilyen csodálatos módon gondoskodott róluk. Sajnos nem így történt. A 40 éves pusztai vándorlás végén, amikor valami nehézségbe ütköztek, ugyanúgy elégedetlenkedtek, és lázadtak (vö. 4Mózes 20. fejezet), mint tették ezt szüleik. Úgy tűnik, hogy a csodák naponkénti tapasztalása sem eredményez automatikusan Istenbe vetett bizalmat. A hit sokkal inkább függ a gondolkodásunktól és döntéseinktől, mint az átélt csodáktól.

Életünk egyik legfontosabb kérdése, hogy megtanulunk-e bízni a gondviselőben, megtanulunk-e tőle függni, neki hálát adni.

vasárnap, október 02, 2016

"Azt nem szabad!"

„Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek Ur a – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt.”
Malakiás könyve 3:17 

Nem szabad! - hangzik el százszor, ezerszer egy nap. Azt a fiókot ne húzd ki, az apáé. Ne nyúlj a konektorba! Ne dobd a wcbe a fürdetőrongyot! Ne egyed a könyvtári könyvet! Ülj vissza az etetőszékbe, ott nem ugrabugrálunk! 

És te tudod, nagyon is tudod. Tudod, mi az, amie azt mondjuk apával, nem szabad. Tudod, és mondod is, miközben azért csak megcsinálod. Mondod, hogy nem, és mégis csapkodod a nyomtató lapadagolóját. Mondod, hogy apáé az a polc, ahol épp turkálni szertnél. És nagyon jól tudod, melyik a konyhában a te fiókod, amiben zavartalanul rendezkedhetsz, mégsem azt húzod ki elsőre. Mindent meg akarsz ismerni, feszegeted a határaidat, próbára teszed a türelmünket, és közben ott az a huncut mosoly az arcodon, ami nevetésre késztet engem is, annak ellenére, hogy a fél perc csend alatt bombát robbantottál a nappaliban. 

És persze van, hogy épp nem a huncut mosoly libben a szádra, hanem az ellenkező irányú görbület, és drasztikusan válaszolsz a "nemszabadra". Az édes, csendes kislányból előbújik a harag minden mennyiségben. És hiába mondom, hogy én csak jót akarok neked. De a végén az én karjaimban nyugszol meg, és a hosszú ölelés után újból a békéé lesz a főszerep.

Van, hogy nem hallgatsz rám, csinálod tovább, amibe belekezdtél, és gyorsabban megtörténik a baj, mint ahogy én képes lennék odaérni hozzád. Aztán bújsz, ölelsz, mondogatod a nevem. Kicsi karod a nyakam köré fonódik, és nem engedsz el, míg el nem múlik minden fájdalom. 

És én szeretlek. És megbocsátok mindent. Nemcsak azért, mert tudom, legalább a fele zsiványságodat tőlem örökölted, így ennek én is az oka vagyok. Hanem mert az enyém vagy. Bennem fejlődtél, én hoztalak a világra, és nem tudok és nem is akarok másként tenni. Mert Isten is ezt teszi velem. 

Tudod, én nálad is zsiványabb vagyok. Mert Isten hiába kér valamit, én szeretek a saját fejem után menni, míg a fal nem adja a másikat. Sokszor annyira begubózom az én elképzeléseimbe, az én terveimbe, az én akaratomba, hogy nem akarom meglatni: a másik út, amit Isten ajánl, arra van nekem szükségem. És vitatkozok Vele, vagy rá is csapom az ajtót, esetleg napokig beszélő viszonyban sem vagyok Vele. 

Ő azonban nem veszíti el a türelmét, és nem tesz semmit meggondolatlanul. Karját kitárja felém, és arra vár, hogy nála sírjam ki minden gondomat. Ő megbocsát nekem, és új lejetőséget ad. Ő kegyelmes, és sosem hánytorgatja fel a múltat. Ő szeret feltétel nélkül, mert nem tud és nem is akar másként tenni. Mert az Övé vagyok, az Ő gyermeke. 

Hát keressük ma reggel együtt az Ő társaságát, és tegyük vele azt, amit te teszel velem minden nap: ne veszítsük szem elől, ragaszkodjunk hozzá és fogadjuk el az Ő bocsánatát!