csütörtök, november 10, 2016

Vajon ami fontos, tényleg fontos?

„Mert tudom, hogy megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg istenemet.”
Jób könyve 19:25-26 (Neovulgata)

Akkor döbbentem rá először, hogy öregszem, mikor kedvenc gyerekkori hősfiguráimat, He-Mant és társait egy játékmúzeum vitrinében pillanthattam meg. Eltelt az idő. Pedig egykor hogy rajongtam értük. Magyarországon nem nagyon lehetett beszerezni, úgy hogy minden egyes márkát (ez egy kőkorszaki fizetőeszköz, még az Euró előtt), amelyet németországi rokonaimtól kaptam, gondosan félretettem, hogy megvehessem egyik vagy másik figurát. Talán tízet is összegyűjtöttem, és barátaimmal sokat játszottunk velük. Ma már csak egy maradt meg – kit tudja hova tűnt a többi az évek alatt. Talán bánom, hogy a többi figurát nem mutathatom meg fiamnak, de olyan nagyon nem izgat már a kérdés. Fölnőttem. Más dolgok foglalkoztatnak, és más dolgokat gyűjtök. Néha azon gondolkodom, vajon eljön majd az az idő is, amikor azok a dolgok, melyeket most fontosnak tartok, jelentéktelenné zsugorodnak majd? Szinte megijedek ettől a fölvetéstől. Pedig biztosan így lesz.

Valami ilyesmiről beszél Jób is. Sok minden van az ember életében, jó is, rossz is. A jóhoz makacsul ragaszkodik, de a rosszat is megtartja emlékezetében, föl-föl idézi, és képtelen szabadulni tőle. Mindenki életében eljön azonban az a pillanat, amikor az egész élete átértékelődik. A halálos ágyán senki sem a gyerekkori hősfiguráira gondol, és a felnőtt kor fontoskodó ügyletei is gyermetegnek látszanak olyankor. Ekkor derül csak ki, hogy mi az, ami igazán fontos. Jób tudta ezt, és ez adott neki reménységet. Tudta, hogy a megváltója él, és ha most meg is kell halnia, Isten föltámasztja, és saját szemével láthatja meg őt.

Végezzük a hétköznapi teendőinket, foglalkozzunk az általunk lényegesnek ítélt dolgokkal, játszunk, tanuljunk, dolgozzunk! De a legfontosabb, hogy Jóbbal együtt mi is tudjuk, a mi megváltónk is él!