Az álruhás vendég

„Legyetek egymás iránt vendégszeretők zúgolódás nélkül.”

Péter első levele 4:9

Történt egyszer, hogy Mátyás király álruhában utazott egy szekéren. A rossz utak miatt eltört azonban a kereke. Bodnár nem volt abban a faluban, így aztán a hátára kapta a kereket, és elvitte a szomszéd településre. Mire a bodnár megcsinálta, a király pedig visszacipelte a kereket, bizony beesteledett. Mit volt mit tenni, szállást kellett keresni. Kinézte a falu legmódosabb házát, és bekopogott. Egy nagypocakú szigorú gazda nyitott ajtót:

– Én nem ismerem kendet. Kend olyan csavargónak néz ki, hogy nem is adnék kendnek szállást!

– No, köszönöm – válaszolta kurtán a király.

Továbbment hát az álruhás Mátyás, és egy szegény házikó ajtaján kopogtatott.

– Kerülj beljebb, atyámfia! – invitálta barátságosan a szegény ember. – Nézd kedves barátom, egy ágyam van ugyan, de beteg feleségem fekszik benne. Ha az eresz alatt jó lesz mellettem a szalmán, akkor maradhatsz.

– Jó lesz, jó lesz – egyezett bele a király.

Lefeküdtek, aludtak. Mikor megvirradt, Mátyás megköszönte a szállást, majd elment. Hát mikor a szegény ember az istállóba akarta vinni a szalmát, csodálkozva látja, hogy kiesik a szalmából egy zacskó arany. Megijedt a szegény ember, keresi a szálláskérőt, de nem találja sehol. Csak mikor Mátyás király megbüntette a nagypocakú gazdag embert fukarságáért, tudta meg a szegény ember, hogy kit látott vendégül.

Akkor nemigen szoktunk zúgolódni, mikor olyan embert látunk vendégül, akiről tudjuk, valamilyen formában viszonozni fogja szívességünket. A zúgolódás akkor jelentkezik, amikor nem látjuk vendéglátásunk megtérülését. Ilyenkor gondoljunk arra, álruhába öltözött királyt fogadtunk, hiszen Jézus mondta: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be” (Márk 9:37). Aki olyat lát vendégül, akinek nincs módja és lehetősége viszonozni kedvességünk, az a menny királyát fogadta be.