Gondoskodás
„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik
eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek,
ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.”
Zsoltárok könyve 104. fejezet 27-28. verse
A
feleségemmel vasárnap délutántól egészen estig egy vak fiúval beszélgettünk. Jelenleg
33 éves. 27 éves korában veszítette el a látását teljes mértékben minden (ahogy
ő fogalmaz: minden elsötétült) Programozóként végzett és dolgozik ma is.
Mellette jogot hallgat, egy szervezet alelnöke. Egy jóképű, sportos fiatalemberről
van szó. Ahogy hallgattam a szavaiból
azt vettem ki, hogy neki az az egyik életcélja, hogy segítsen a hozzá hasonló
személyeken. Ez ad számára reményt és célt. A beszélgetésünk egy pontján elhatároztam,
hogy megkérdezem: „sosem vádoltad Isten ezért a helyzetért?” Azt mondta: nem,
ez eszébe sem jutott. Örül annak, hogy ez felhívta a figyelmét arra, hogy
milyen fontos hogy az embertársainkkal jót tegyünk!
Ez
igen! Gondoltam magamban, és habár rettenetesen sajnálom a helyzetét mégis
sokkal előrébb tart az életben, mint sokan mások. Neki az a fontos, hogy
másoknak jobb lehessen. Ez teljes mértékben szemben áll azzal, ahogyan a világ
ma gondolkozik. Amíg ma mindenki a maga javainak a felhalmozását kergeti, egy
fiatal vak ember felhívja a figyelmünket arra, hogy lassan kihal a
társadalmunkból az emberi jó érzés. Kérdem én: el kell veszítsük a látásunkat,
hogy rá jöjjünk arra, hogy mi a helyes? Kell valamilyen tragédiának történnie
ahhoz, hogy felébredjünk az elképzelt világunkból? Miért akarjuk ezt megvárni?
Az
Isten gondoskodik minden emberről, és ha valamennyien megelégedettséggel
vagyunk abban a helyzetben, amit nekünk az Isten szánt, és e mellett még
kitűzzük célnak azt, hogy másokon segítsünk, hiszem, megtaláljuk a helyes utat.
