hétfő, február 08, 2016

Isten törvénye a kannibálok szívében

„Mert amikor a törvényt nem ismerő népek természetükből fakadóan cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmagukban hordozzák a törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva, bizonysága ennek lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket.”
Pál levele a rómaiaknak 2:14-15

Clara és Don Richardson
1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával. 
A szavi emberek
Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon kötötte le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?
A "béke gyermeke"
Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élet, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.
A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe! – hangzott Don felelete.

Minden ember, minden nép a szívében hordoz valami jót, ami Isten törvényére utal. A Mindenható a szavi emberek szívébe is elültette a megváltás gondolatát. Éppen így Isten törvénye ott van a mi szívünkben is. A kérdés csak az, fölismerjük-e, és engedelmeskedünk-e neki?