péntek, február 12, 2016

A tenger lecsendesítése

„Időközben nagy szélvész támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba annyira, hogy az már-már megtelt. Ő pedig a hajó hátsó részében egy vánkoson szunnyadt. És fölkeltették Őt ezekkel a szavakkal: Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk? Erre fölkelt, megdorgálta a szelet, majd azt mondta a tengernek: Hallgass! Némulj el! És elállt a szél és nagy csendesség lett. Majd így szólt hozzájuk: Miért vagytok ilyen gyávák? Hogy van az, hogy nincs hitetek?”
 Márk 4:37-40.
Ma egy gyönyörű énekkel és egy idézettel szeretnék neked nagyon szép napot kívánni:


Miután elbocsátotta a sokaságot, elvitték Őt… a hajóra, és sietve elindultak. Ám nem egyedül távoztak. Volt néhány halászhajó a parthoz közel, ezek gyorsan megteltek emberekkel, akik követték Jézust, mert még látni és hallani akarták Őt. 
  Végül a Megváltó kiszabadult a sokaság nyomása alól, fáradtságtól, éhségtől gyötörten ledőlt a hajó farában, és hamarosan elaludt. Csendes, kellemes este volt, nyugalom honolt a tavon. Hirtelen azonban sötétség borította be az eget, vad szél söpört le a hegyek katlanjaiból a keleti partra, s a tavon szörnyű vihar támadt. 
  A nap már lement, s az éj sötétje borult a viharos tengerre. A süvítő széltől felkorbácsolt hullámok nagy erővel vágódtak a tanítványok hajójának, és elnyeléssel fenyegették. A kemény halászok életüket a tavon töltötték, és számos viharban biztonsággal irányították bárkájukat - most azonban erejük, jártasságuk mit sem segített. Tehetetlenül vergődtek a vihar szorításában, s elhagyta őket a remény, látván, hogy hajójuk megtelik vízzel. 
  Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. Erőtlenségükben, kétségbeesésükben felkiáltottak: "Mester, Mester!" (Lk 8:24) Ám a sűrű sötétség elrejtette Őt szemük elől. Hangjukat elnyelte a tomboló vihar - semmi válasz. Kétség és rettegés hálózta be őket. Elfeledkezett róluk Jézus? Aki győzött a betegség, démonok, sőt még a halál fölött is, annak nincs ereje, hogy most segítsen tanítványain? Nem érdekli nyomorúságuk? 
  Ismét kiáltanak, de nem jön válasz, csak a haragos szél süvölt. Hajójuk süllyedőben. Egy pillanat, és nyilvánvalóan elnyelik őket az éhes vizek. Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó, a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust. Ámulattal vegyes kétségbeeséssel kiáltanak föl: "Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?" (Mk 4:38) Hogyan pihenhet oly nyugodtan, amikor ők veszélyben vannak, s a halállal tusakodnak? 
  Kiáltásuk felébreszti Jézust. A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem Önmagával törődik, gyöngéden szereti őket. Szívből Felé fordulnak, s kiáltják: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk" (Mt 8:25). 
  Soha senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkél. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli kezét - amit oly gyakran tett, midőn irgalmasságot cselekedett -, és így szól a haragos tengerhez: "Hallgass, némulj el" (Mk 4: 39). 
  A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek. A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó nyugodt tengeren pihen. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul, és szomorúan megkérdi: "Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" (Mk 4:40) 
  A tanítványok elnémultak. Még Péter sem próbálta kifejezni a szívét összeszorító félelmet. A Jézust kísérő többi hajó ugyanolyan veszélyben volt, mint a tanítványoké. Félelem és kétségbeesés lett úrrá azok utasain is. Jézus parancsa azonban lecsendesítette a zűrzavar színhelyét. A vihar tombolása közel sodorta egymáshoz a hajókat, így mindenki látta a csodát. A rákövetkező csendben elfeledkeztek a félelemről. Az emberek ezt suttogták egymásnak: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" (Mk 4:41) 
  Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem, mint az "ég, föld s tenger Ura" nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette, és … Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent - hitt Isten szeretetében, gondviselésében -, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt. 
  Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. Ha a tanítványok bíztak volna Benne, békében maradtak volna. A veszedelemben tanúsított félelmük megmutatta hitetlenségüket. Abbeli erőfeszítésükben, hogy megmeneküljenek, megfeledkeztek Jézusról, s csak akkor fordultak Hozzá, aki segíthet rajtuk, amikor magukban már nem bízhattak. 
  Milyen gyakran szerzünk a tanítványokéhoz hasonló tapasztalatot! Amikor a kísértés vihara eljön, rettentő villámok cikáznak, a hullámok átcsapnak rajtunk, mi egyedül küszködünk a viharral, mert elfelejtjük, hogy Valaki segíthet. Saját erőnkben bízunk, míg reményünk porba hull, s már-már elveszünk. Akkor eszünkbe jut Jézus, s ha Őt hívjuk, hogy mentsen meg, nem kiáltunk hiába. Bár szomorúan megrója hitetlenségünket, önbizalmunkat, sohasem tagadja meg a szükséges segítséget. Legyünk szárazföldön vagy vízen, ha Megváltónk szívünkben él, nem kell félnünk. Élő hitünk az Üdvözítőben lecsendesíti az élet tengerét, s Ő olyan módon szabadít meg a vészből, ahogy azt a legjobbnak ítéli.” Idézet Ellen G. White Jézus élete c könyvből.