csütörtök, február 25, 2016

A következetlen Pál

„Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.”
Római levél 5:3-5

Sokáig következetes és racionális embernek tartottam magam. Meglehetősen bosszantott, mikor másoknál olyan kijelentésekkel találkoztam, amelyek ellent mondtak egy korábbi állításuknak. Egyszer egy barátomnak kifejtettem, hogy szeretném az emberek megnyilvánulásait hanghordozón rögzíteni, hogy amikor majd azzal ellentmondásban nyilatkoznak, lejátszhassam nekik korábbi kijelentésüket – így világítva rá következetlenségükre.
– Nem sok barátot szeretnél! – válaszolta sajnálkozó mosollyal barátom.

Nos, hát igen. Amióta rájöttem, a szeretet fontosabb, mint a racionális gondolkodás, és amióta magam kijelentései között is fölfedeztem már ellentmondásokat, alább hagytam következetesség-igényemmel.

Még is, had világítsak rá Pál apostol egy súlyos önellentmondására a Római levélben. Az első fejezet végén, amikor a pogányok vétkeit sorolja, akkor a dicsekvés bűnét egy sorba helyezi a kapzsisággal, a gyilkos indulattal, a rágalmazással, és még sok felháborító emberi bűnnel (1:29). Aztán a második fejezetben a zsidókról írja Pál, hogy bár Istennel és a törvény maradéktalan betartásával dicsekszenek, még is vallásosságuk üres és képmutató (2:17, 23).
– Nos Pál! Ha ennyire elítéled a dicsekvést, hogy beszélhetsz az ötödik fejezet elején arról, hogy „dicsekedjünk a megpróbáltatásokkal”? Nem gondolod, hogy ellentmondasz magadnak? És hogy lehet egyáltalán az élet nehézségeivel dicsekedni?

Ha Pál válaszolni tudna, akkor minden bizonnyal mosolyogva, mutatóujját fölemelve valami hasonlót mondana:
– A két dicsekvés közötti különbség az isteni kegyelemhez való viszony. Míg a pogányok saját magukkal, a vallásosak önigazultságukkal kérkednek, addig a Mindenható szeretetét megtapasztaló ember az életében megnyilvánuló isteni gondviseléssel dicsekszik. Hisz ez mutatkozik meg az élet nehézségeiben is. Isten jelen van, szeret és formál, akkor is, amikor fáj az élet. Az ilyen emberek szerények, akik hallgatagságukban is Istennel dicsekszenek.

Tegyük hát mi is ezt! Dicsekvésünk legyen a mennyei kegyelembe ágyazva!