Temetőben

 „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.”

Jób 19,25-27

A falunkban a temető a templomdomb melletti magaslaton fekszik, lakói susogó, árnyas fák alatt nyugodnak. Emlékszem nagymamám, majd később betegségével küzdő édesanyám szavaira is. „Majd ott fogok végre megpihenni…” – és én mindig néztem a házunkkal átellenben levő komor helyet, mert mi is egy dombon laktunk, egy köz legvégén, az utolsó házban és nem akartam érteni vágyakozásuk. Vannak, akik félnek a temetőtől, de nekem mindig csak valami szomorú nyugalmat jelentett. 
Első emlékeim nagyapám halála utániak. Csendes vidámsággal néztem a gyorsan tevékenykedőket – mert a szomorúságuk hallgatásra késztetett –, ahogy sürögtek forogtak, hogy mindent elrendezzenek a halott körül. Nekem a kártyaparti járt a fejemben, amit nem is oly rég vívtak egymással a felnőttek nagy csendben, mert arra figyelni kellett. Magam előtt láttam nagyapám, ahogy a konyhaasztal mellett erős, széles vállát a széknek támasztotta, de a háttérben ott volt az ágy, amiben utoljára is feküdt. Sírja nekem, gyereknek, mély volt és sötét. Nem használtak még akkor takarót, ami felfogja a göröngyök hangját és máig a fülemben van a dübörgés, ami jelezte, nincs már visszaút. Sokkal később nagymamámat is oda temettük, de a régi koporsóból, mikor kihantolták, láttam, már szinte semmi sem maradt. Csak por vagyunk. Elmúlunk, mint a gyertya lobogó, fehér lángja halottak napján, és elmúlik az a világ is, amiben éltünk, ami mi magunk voltunk. Talán ezért olyan fájdalmas a harang minden kondulása és ezért olyan nehéz hallgatni, ha ma arra járok. Nem akarjuk tudni, nem akarjuk érteni, hogy egyszer vége lesz. Pedig minden erre figyelmeztet, az elhunyt szeretteinkkel fogyatkozó világ, ami már csak az emlékeinkben él tovább, épp úgy, mint képmásunk, aki egyre inkább öregedve tekint vissza ránk a tükörből. Olyan borzasztó, hogy a lelkünk legfeljebb csak fárad, de nem öregszik! Sőt, szívesen menekül vissza, merengve a nosztalgiába, hogy újra élhessen minden gyönyörű pillanatot. De ez zsákutca. 
Tudom, ahogy sétálok édesanyám, nagyszüleim sírja felé, sok nevet olvasok újjávarázsolt márványba faragott aranybetűvel írva, mert a régi fejfa már teljesen elkorhadt. Sokukat már én sem ismerem. Rájuk ki emlékszik? Hol vannak ők és hol az ő világuk? Ki volt a dédapám? Nevét még tudom, de életét nem ismerem. Összes szépapámmal végül a véren kívül csak egy közös marad, hogy ugyanoda tartunk, ahol csak a por marad.

A Bibliában a legszebb, hogy bármily régen éltek is emberei, máig tudjuk, kik voltak. Életük tanulság számunkra, írásban megőrzött emlékezet. Először talán kőbe vésték, majd bőrre, papiruszra rótták, de kiállva az évezredek viharait, ma is itt állnak előttünk. Bár sokan illették kritikával: "csak valami papi beszéd ez, amit a sötét korokban írtak népek butítására."  Ma már a tudomány is bizonyítja, hogy Jézus korára együtt volt az Ószövetség minden könyve és száz-egynéhány esztendővel Krisztus után kész volt az Új is. Milyen csoda folytán lehetséges ez? Hát csak úgy, hogy szavait maga az Isten vigyázta. Ebben olvassuk Jób történetét, aki saját halandóságáról beszél. Por ő is, mi is, de nem marad az! Ennek oka pedig csak egy, hogy a Megváltó él – bár halott volt – és vele együtt élni fognak mind, kikre Ő emlékezik.