Csillapodj!
„Csillapodjál le az Úrban és várjad
őt; ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok
tanácsokat követ. Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne
bosszankodjál, csak rosszra vinne!”
(37. Zsoltár 7-8. vers)
Minap
reggel, futás helyett gondoltam elmegyek egy másfél órát kerékpározni. Tényő
felé vettem az irányt, arra ilyenkor, mikor még a nap is éppen csak araszol
felfelé az égen gyér a forgalom. Beértem a faluba, majd a templomnál balra, felfelé
a Sokoró, irány az erdő, át Pátkára.
A
párától csillogó, nedves erdei úton kígyóztam felfelé. Ahogy elhagytam a
házakat, szépen elmaradt a kutyák szűnni nem akaró csaholása is. Majd szinte
beszippantott az erdő mélységes csendje, melyet csak a kerék halk surrogása, a szapora
lélegzetvételem, a száraz levelekkel játszó szellő és egy-egy kósza madárfütty
próbált megzavarni.
Komótosan
haladtam, s közben figyeltem, ahogy egy-egy elsárgult levél ellibben előttem,
mellettem. A farakásoknál jól beszippantottam a frissen vágott tölgy, bükk,
fenyő finom illatát. Élveztem ezt a mennyei nyugalmat.
És
akkor, ebben a csendben hirtelen felkiáltott valaki. Na, nem valami ijesztő
kiáltás volt ez, inkább amolyan segélykérés. Igen, ez a valaki én voltam.
Belőlem szakadt fel a néma kiáltás:
Uram,
miért nem lehet mindig ilyen nyugodt minden? Miért és meddig ez az állandó,
zakatoló mókuskerék? Miért és meddig ez az állandó feszültség, kiabálás, külső
és belső lárma? Miért és meddig nem tudunk, nem tudok így elcsendesedni?
S
itt a válasz:
„Csillapodjál le az
Úrban és várjad őt; ne bosszankodjál… Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed
a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek
nagy békességben.” (7; 10-11.vers)
