vasárnap, október 25, 2015

Apa

„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!”
Pál levele a rómaiakhoz 8:15

Apa! Olyan jó veled beszélni. Most már tudom, vagy legalábbis kezdem érteni azt, amit eddig is kellett volna. Kezdem érteni, ki vagy Te és ki vagyok én. Igen, félreismertelek. Hagytam, hogy az élet sebei, a rossz tapasztalatok és emlékek befolyásolják a rólad alkotott képet. Hagytam, hogy mások vezessenek, és nem akartam Rád hallgatni. 

Megbántam. Megbántam, hogy nem engedtelek szóhoz jutni, és a magam mondandója után már rohantam is tovább. Megbántam, hogy azt hittem, nem érdekellek téged, hogy csak egy senki vagyok, aki nem méltó arra, hogy hozzád tartozzon. Azt hittem, ki kell érdemeljem a szeretetedet. Minden erőmmel azon kell dolgoznom, hogy jó legyek, hogy feljussak Hozzád, és nem vettem észre, hogy Te már régen lejöttél onnan fentről értem. 

Te azt mondtad, a Fiad vagyok. A Gyermeked. Nem egy utolsó senki, hanem az, akiért kész voltál a legdrágább árat fizetni. És én hiszek neked. Hinni akarok neked. Hinni akkor is, amikor az élet az ellenkezőjét állítja. Hinni akkor is, amikor a legnehezebb, amikor nem látok kiutat, amikor fáj a lét, és igazságtalannak érzem mindazt, ami velem történik. De én hinni akarok Neked. Hinni akarok abban, Aki vagy. És hinni akarok Neked abban, amit rólam állítasz. 

Köszönöm, hogy Te nem mondasz le rólam akkor sem, amikor mindenki más már csak legyintene. Köszönöm, hogy kitartasz mellettem, hogy vezetsz az én tempómban a számomra kijelölt úton egyre közelebb önmagadhoz. Köszönöm, hogy velem éled meg a fentet és a lentet a mindennapok sűrűjében. Köszönöm, hogy hozzád tartozhatok.