kedd, augusztus 04, 2015

Az Isten szereti az embert!



Péter és János azonban így válaszolt nekik: Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.
Apostolok cselekedeteinek könyve 4, fejezet 19-20. verse




Mindenki szeret mesélni. Lássuk be, szeretünk magunkról beszélni (természetesen most egyesek azt gondolják magukba, hogy: „én nem vagyok ilyen”, de ők biztosan meg tudnak engem erősíteni abban, hogy nagyon sokan szeretnek magukról beszélni)

Mit csinálunk akkor, amikor valami nagy öröm ér bennünket? Költői a kérdés: tovább adjuk! De hogyan és mi módon tesszük ezt.

Amikor valami jó dolog történik velünk, akárhol is legyünk vagy azonnal nyúlunk a mobilunk után és felhívjuk az első számú hozzátartozónkat, vagy megvárjuk, míg otthon leszünk, és akkor újságoljuk el a híreket, de a lényeg az, hogy megosztjuk a jó dolgokat másokkal. Azért van ez így, mert szeretnénk, ha mások velünk együtt örülnének.

Egyes családoknál ez egy láncreakció. Egyik rokon hívja a másikat a jó hír miatt, és egyik adja tovább a másiknak. Ez a modell igazából tanítani való, hogy az evangéliumot is így adjuk tovább.

Az evangélium azt jelenti, hogy jó hír, vagy örömhír. Mondhatnánk úgy is, hogy az evangélium nem más, mint hogy Isten szereti az embert! Mindenki szereti, ha szeretik, és ez egy olyan hír, amit meg kell osztani másokkal. Nem tehetünk máshogy. Az, aki már csak egyszer is megérezte az Isten közelségét, az folyton arról akar beszélni, hogy milyen jó Vele lenni.

Én sem tehetek mást csak, hogy Isten szeretetéről beszélek más embereknek. Te tehetsz mást? Nem kényszerből kell ezt tenni. Ez csak belülről jön. Van a szívben egy késztetés, hogy megszólíts másokat, hogy örömhírt vigyél más embereknek. Van-e okunk félni? Nincs!

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami Isten szeretetéről beszél. Egy igazi evangélium (jó hír, örömhír). 2014-ben volt az esküvőnk életem párjával, és új otthonunkat rendezgettünk a lelkészlakásban. Tervezgettük, hogyan fogjuk bútorokkal megtölteni a lakást. Házasság kötésünkkor összesen 4 db bútor volt a lakásunkban, így voltak ötleteink. A legfontosabbnak valamilyen ülőalkalmatosságot láttunk a nappaliba, hogyha jönnek vendégek, akkor helyet tudjanak foglalni nálunk. El is kezdtünk gyűjteni egy ülőgarnitúrára. Hónapok teltek el, kerestük a legjobb megoldást, és végül megtaláltuk, de 4 hetet kell rá várni, mire legyártják számunkra az új bútort. Úgy számolgattunk, hogy mire megjön a bútor vendégeket is kellene hívni, hiszen részben azért is vesszük. Úgy is volt, meghívtunk a családot, a barátainkat, hogy töltünk együtt egy szombatot, és ha gondolják, itt is aludhatnak, hisz van min. Eljött az a hét, amikorra bútort hozzák, de történ valami szörnyűség. A feleségem pénztárcájába volt a bútor ára, bizony kilopták a zsebéből a tárcáját. Ez volt szerdán, csütörtökön hozták volna a bútort, és pénteken érkeztek volna a vendégek. Óriási érvágás ez mindenkinek. Sajnos minden hirdetés ellenére nem volt olyan becsületes az illető, hogy legalább az iratokat visszaadja.
Hol van ebben a történetben a jó hír? Szerda délután miután az lopás megtörtént, felhívtak a bútorkészítők, sűrűn elnézést kérve, merthogy egy-két hetet várni kellene még. Mi ennek annyira örültünk!!! Azután egy este, hogy szabaduljunk a gondolatainktól, Békéscsabán sétáltunk üres pénztárcával, és egy pillanatban lenézünk a földre, és ott van nyolc ezer forint. Senki nem kereste pedig egy fél órát ott álltunk várva hátha visszajön a gazdája. Ez nem sok pénz, de a heti élelmezésünket megoldotta. Az Úr így pótolt minden egyes forintot, amit elvett tőlünk az illető! Áldott legyen az Úr ezért!