Mentek tovább ketten…
„De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő
pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de
hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az
áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”
1Móz
22,7-8
Ábrahám és Izsák története talán
az egyik legismertebb ószövetségi elbeszélés. Isten arra kérte a hívők atyját,
hogy áldozza fel neki a legkedvesebbet, amije van, a gyermekét, az örökösét, Izsákot.
Az idős apa útnak indult fiával a hegy felé, ahol el kellett készítenie az
oltárt az Úr szava szerint. Napokon keresztül gyalogoltak, szolgák kísérték
őket és egy szamár vitte a tűzhöz szükséges rőzsét. Három nap telt el lassan
szótlanul úgy, hogy csak a legfontosabb dolgokat beszélték meg egymással. Míg
végül, amikor ketten maradtak, az okos ifjú, aki nem először kísérte el apját
hasonló zarándoklatra, feltette a kérdést, hogy hol van a megáldozandó bárány.
A fenti sorokban az apa megnyugtató, hittel teli és nem hitegető válaszát
olvashattuk: Isten majd gondoskodik róla. Ábrahám hitének legnagyobb próbája
volt ez, és ez a mondat azóta is bizonyság minden nehéz helyzetben levőnek:
Isten gondot visel. De nézzük csak pontosan miért olyan komoly ez a próba?
Először is Izsák Ábrahám fia. Csak maga a tény, hogy egy apa
önszántából vessen véget fia életének, elborzaszt bennünket. A legtöbb apa
vágya, hogy fia szülessen, aki tovább viszi a nevét. Benne, mint utódunkban
látjuk a család jövőjét. Minden tudásunkat, hitünket, legértékesebb
gondolatunkat szeretnénk tanácsként átadni neki, hogy segítse őt élete útján. A
szülő elkötelezett, hogy gyermeke életét óvja, védje, őrizze, segítse.
Mindennek az ellenkezője az őrülettel határos. Isten kérése rettenetes, nem
csoda, hogy sokan azt gondolják: hol van a szeretet Istene? Bár tudjuk, hogy
végül a történet a Mindenható akaratából jóra fordult, mégis, magát a kérést is,
mi mai emberek, elutasítjuk.
Másodszor Izsák Isten ígéretének beteljesedése. Maga az Úr hívta el
Ábrahámot arra, hogy családjából végül egy olyan nép szülessen, aki Őt
képviseli az egész világ előtt. Isten célja ezzel a néppel, hogy általuk
árassza ki áldását az egész földre. Bár Ábrahámnak már született egy másik fia
Hágártól a szolgálótól, Isten világossá tette, hogy ígérete Sára fia, Izsák
által válik valóra. Amikor Izsák megszületett, Isten ígérete beteljesedett.
Ráadásul csoda történt, hisz szülei már igen idősek voltak, így rég meddők.
Amikor Isten visszakérte Izsákot, úgy tűnt, hogy ezzel minden ígéretét, minden
jó szándékát visszavonja Ábrahámtól és az egész világtól is. Így az idős
pátriárka folyamatosan gondolkodott három napon át, mi késztetheti Urát erre.
Megvizsgálta magát, régi, elkövetett bűneit, amiket megbánt, és amikért
bocsánatot kért. Vajon maradt-e olyan, ami okot adhatott erre a próbára. Bár
nem talált ilyet, végül arra az elhatározásra jutott, hogy Istennek van joga
arra, hogy visszakérje azt, amit Ő adott. Hitte, hogy mindene, amije van,
ajándék. Bár egész életében szolgált, tudta, hogy amit szerzett, azt mind csak
egyedül Urának köszönheti. Így kételkedés nélkül elfogadta, hogy Ő visszavegye,
ami az övé.
Harmadszor Izsák a megváltás záloga. Ádámtól és Évától kezdve a
hívők vérvonalán minden személy hitte, hogy végül valamelyik fiuk lesz az, aki
megtöri a bűn átkát, legyőzi a kígyót és eléri az ember megváltását. Ábrahám állt
ennek a sornak a végén. Számára Izsák nem csupán a fia volt, nem csupán
családjának jövője, Isten áldásainak megmaradó csatornája, hanem a Megváltó
eljövetelének valósága is. Nem tudta elképzelni sem, hogy Isten ezt az ígéretet
visszavonná. Bár nem értette hogyan, de tudta, hogy akár nélküle, akár Izsák
nélkül, de végül Ura megoldást ad minden hívő ember számára. Bár halottak nem
támadtak fel az ismerete szerint, de tudta, létezett olyan férfi a hívők
között, Énók, aki nem látott halált. Ábrahám őszintén hitte, bármi történjen
is, Ura végül gondoskodni fog mindannyiukról.
Gondolkozzunk el ma azon, mi történne velünk, ha Isten
mindent visszakérne tőlünk, amit adott? Megmaradna-e a hitünk? Ismerjük-e Őt
annyira, hogy ennek ellenére feltétel nélkül bízzunk benne? Tudnánk-e mindezek
után tovább járni Istennel?
