vasárnap, június 14, 2015

Szeret - nem szeret

„Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat!”
János evangéliuma 21:15-17

Lábaidnál lágyan hullámzik Galilea tengere. Különösen csendes hely ez a többi zarándokállomáshoz képest. Egy egyszerű, belül szinte semmi díszítésű kápolna, egy kicsi park egy szoborral, a tópart, és három szív alakú kő, bennük egy-egy lábnyom. Mégis a kétezer évvel ezelőtti történet most benned válik valóra. 

Három kérdés, vagy inkább egy kérdés háromszor. Rá három felelet, amiből kiált a szégyen, és a „bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét”. És három feladat, vagy inkább ismét egy, csak háromszor, ami helyreállít mindent, és az ember szinte riadtan kap a fejéhez, hogy „Istenem, túl jó vagy hozzám...”

A Galileai-tenger partja, ahol Jézus feltámadása után ismét találkozott tanítványaival, és ahol Péter, aki a főpap udvarán megtagadta Mesterét, aki akkor már nem hősködött, hogy mit meg nem tenne érte, most felel, és átéli, mi is a kegyelem. 

Csendben lesétálsz a tó partjára, és magával ragad a víz csobogása. Szinte érzed a bőrödön az akkori szelet, ami belekapott a kis halászhajó vitorlájába. Szinte érzed az önvád, a lelkiismeret-furdalás és a remény harcát a nagy tanítvány szívében, mert most benned játszódik mindez. Látod a három szív alakú követ, bennük egy-egy lábnyom, akár lehetne a tiéd is. Füledben ismerős mondatok csengenek, de most valahogy máshogy, valahogy mélyebbre hatnak a kérdések, és nincs kibúvó a válasz alól.

Szeretsz? - kérdezi egy hang, az Ő hangja a szíved mélyén tőled. Hogy állunk egymással? Ki vagyok neked? Egy röpke fohász, amit az ég felé küldhetsz, ha baj van? Egy lény, akit csak szidni lehet, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt szeretnéd? Ellenség, barát, támasz, kapaszkodó? Tekinteted a szoborra téved: két alak, egyik a térdein, másik pedig karját nyújtja áldón az előtte térdelő felé, és megszületik szívedben a válasz. 

„Annyi mindennek hittelek, és annyi mindent gondoltam rólad, de ez mind csak a mások elképzeléséből fakadt. Torz képek, embertelen tulajdonságok, de most már kezd fényleni az, amit eddig homály borított. Most már kezdem érteni, érezni, ki is vagy valójában. És bár nem tudnám a mindent odaadni érted, de szeretlek, még ha csak a magam módján is, kapaszkodva beléd, a veled szerzett történetekbe, de tudom, hogy többet akarok ennél.”

És jön Tőle is a válasz: én megbocsátottam, hát lépj tovább múltad összetört cserepei felett! Indulj, mert még tervem van Veled!