Ki a különb?
„Krisztus
Jézusban ugyanis sem az nem számít, hogy körülmetélt valaki,
sem az, hogy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretet
által tevékeny.”
Galata 5,6 Békés-Dalos
fordítás
Sok
más közösséghez hasonlóan a keresztények között is megjelent,
és azóta is kísért az a rossz szokás, hogy a másikhoz
hasonlítom magam. Nem kell ezen csodálkoznunk, hisz maga az Úr is
tisztában volt a tanítványai gyengeségeivel, de szóvá is tette
ezt számukra, hogy el tudják hagyni azt. Tény és való azonban,
hogy az apostolok addig nem válhattak Krisztus igazi követőivé,
míg fel nem hagytak azzal, hogy egymáshoz hasonlítgassák magukat
mondván: „Ki a nagyobb?”
Az,
hogy a galáciai levélben Pál apostolnak ezzel ismét foglalkoznia
kell, mutatja ennek a bűnnek a makacsságát és azt, hogy bizony
minden generációnak meg kell ezzel küzdenie újra és újra. A
körülmetélkedés világos és egyértelmű jele volt annak
Ábrahámtól kezdve, hogy valaki Isten nagy családjához tartozik.
A tradíció nem csak vallási, hanem népi, családi szokás is
volt, így magától értetődő is. Mivel az első keresztények
mind zsidó családból származtak, egyértelműnek tartották, hogy
éljenek vele. A misszió azonban sokkal eredményesebbnek bizonyult
a pogányok mint az ószövetség népe között. Így az egyház
azzal szembesült, hogy tagjai között egyre többen voltak olyanok,
akik figyelmen kívül hagyták Ábrahám és Mózes erre vonatkozó
szavait, ami feszültséghez vezetett soraik között. Bár Isten
Pálon keresztül és az apostoli döntés megerősítésével
nyilvánvalóvá tette, hogy a szövetség Krisztus által újra lett
értelmezve és ennek nem feltétele és jele már a körülmetélkedés,
mégis sokáig maradtak olyan tagok a gyülekezetekben, akik ezt a
szentség megerősítésének tekintették. Úgy gondolták, hogy
akik tartják a régi tradíciót, azok elkötelezettebbek,
odaszántabbak másoknál és ebből következik az is, hogy jobb
hívők. Természetesen a másik oldal sem maradt tétlen és a
körülmetélés pártiakat maradinak, törvényeskedőnek
tekintették. Így kialakult egy harc a két párt között, ami
mindenképpen a gyülekezet veszteségét és hanyatlását okozta
volna. Érdekes ebben a történetben megfigyelni magát a levél
szerzőjét. Bár ő is a farizeusi rendből lett kereszténnyé és
így természetesen alapos ismerője volt Mózes minden törvényének,
mégsem vált törvényeskedővé. Sőt, sok esetben szólt a
fölösleges tradíciók kényszerből történő betartatása ellen.
Több levelében olvasunk arról, milyen csatákat vívott azokkal,
akik nem kegyelemből, hanem a törvények betartása által akartak
üdvözülni. Mégis, amikor zsidó közegben hirdette az
evangéliumot, minden régi szokást betartott, sőt még
munkatársát, a fiatal Timóteust is körülmetélte, hogy a
hallgatói elfogadják őt.
Sokat
tanulhatunk Páltól. Napjainkban is komoly feszültségek forrásává
válik a régi tradíciókhoz való alkalmazkodás kérdése és
sokszor vérremenő vitákat vívunk olyan területeken, mint az
Istennek tetsző zene, az öltözködés, az életmód kérdése és
az, hogy miként tartsuk meg a szombatot, vagy hogyan viselkedjünk
például egy esküvőn. Ezek a kérdések megosszák közösségeinket
és észre sem vesszük, hogy ezáltal követjük el a legnagyobb
hibát. Pál tanítása egyértelmű: ne menj bele ebbe a vitába! Ne
légy megosztó lelkületű, mert ez nem más, mint a régi
„Melyikünk a különb?” kísértés. Ebben pedig nagyon el lehet
tévedni. Az apostol szerint a vitánál fontosabb, hogy egymás felé
is éljük meg a keresztény szeretetet a maga teljességében. Ez a
teljesség pedig tetteinkben jelenik meg. Abban, ahogyan a másikra
tekintünk, ahogy a másikkal bánunk annak ellenére, hogy ezekben a
kérdésekben esetleg más a véleményünk. Pál mindkét fél felé
volt annyira toleráns, hogy meg tudta őket szólítani a szeretet
evangéliumával.