csütörtök, június 25, 2015

Egy elnök, aki tudja a nevem

„Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.”
Ézsaiás 57:15

Az egyenjogúságért küzdő Nelson Mandelát 1964-ban letartóztatta a feketéket megalázóan diszkrimináló apartheid. 1991-ig – majd 30 évig –raboskodott egy Fokváros melletti börtönszigeten. A Springboks, a csak fehérekből álló Dél-Afrikai rugby csapat a gyűlölt rendszer jelképe volt, így a politikai foglyok – köztük Mandela is – mindig ellenük szurkoltak, csak hogy bosszantsák rabtartóikat.

1994-ben, a demokratizálódott ország elnökének választotta a volt foglyot, aki – mint Dél-Afrika első embere – változtatott korábbi álláspontján. Rokonai és politikai tanácsadói legnagyobb megrökönyödésére, magához hívta az ekkor igen gyenge lábakon álló Springboks csapatkapitányát, Francois Pienaar-t. A barátságos teázgatás során Mandela kifejtette, hogy ő nekik drukkol a közelgő világbajnokságon. Sem ő, sem mások nem értették, hogy miért támogat az elnök egy olyan játékot, amelyet kizárólag a fehéreké, és olyan csapatot, amely az előző rendszer jelképe volt. Mandela azonban nem csak a játékot látta a dologban. Az ő szemében a Spingboks támogatása az országban élő fehérek és feketék megbékélését jelképezte. Nem azért került hatalomra, hogy bosszút álljon, hanem hogy közös országgá alakítsa át Dél-Afrikát.

Maguk a játékosok – akik az apartheid idejében nőttek föl – legelőször idegenkedtek az elnök támogatásától. Nem értették a dolgot. Miért áll melléjük egy olyan ember, akit ők, és apáik szívből gyűlöltek, és aki valószínűleg korábban szintén gyűlölte őket? Mandela azonban meglátogatta őket egy edzés során, amelyen mindenkivel kezet fogott, a nevén szólította és bátorította. Arra kérte a csapatot, hogy járja körbe az országot, és mutassák be a fekete gyerekeknek a játékot. 

Így 1995-ben, a Dél-Afrikában megrendezett rugby világbajnokság során az egész ország a TV-készülékek előtt drukkolt a Springboksnak – egy fekete ország a fehér csapatának. Mindez olyan erőt adott az addig vereséget vereségre halmozó csapatnak, hogy egyetlen egy meccset sem vesztettek el. A döntő mérkőzés (Dél-Afrika – Új-Zéland) után Nelson Mandela lépett a pályára (Springboks-os mezben és siltes sapkában), hogy átnyújtsa Pienaarnak az arany-kupát:
– Köszönöm Francois, amit az országért tettetek! – gratulált az elnök.
– Nem uram! – válaszolta a csapatkapitány – Mi köszönjük, amit ön tett az országért.

Valahogy így képzelem el az fönt idézett ézsaiási szöveget is. Habár Isten „magasságban és szentségben lakik”, és egy egyszerű villámcsapással megoldhatná az bűnös emberek sorsát, de ő még sem ezt teszi: „Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét”. A keresztyén életben nincs is nagyobb motiváció, mint az, hogy a világmindenség ura tudja az én nevemet is, támogatja az én edzéseimet is, és drukkol, mikor az élet meccsében játszom.

Köszönjük Urunk, amit értünk tettél!