Egy elnök, aki tudja a nevem
„Ezt
mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve:
Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is.
Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.”
Ézsaiás 57:15
Az egyenjogúságért küzdő Nelson Mandelát
1964-ban letartóztatta a feketéket megalázóan diszkrimináló apartheid. 1991-ig –
majd 30 évig –raboskodott egy Fokváros melletti börtönszigeten. A Springboks, a
csak fehérekből álló Dél-Afrikai rugby csapat a gyűlölt rendszer jelképe volt,
így a politikai foglyok – köztük Mandela is – mindig ellenük szurkoltak, csak
hogy bosszantsák rabtartóikat.
1994-ben, a demokratizálódott ország
elnökének választotta a volt foglyot, aki – mint Dél-Afrika első embere –
változtatott korábbi álláspontján. Rokonai és politikai tanácsadói legnagyobb
megrökönyödésére, magához hívta az ekkor igen gyenge lábakon álló Springboks
csapatkapitányát, Francois Pienaar-t. A barátságos teázgatás során Mandela
kifejtette, hogy ő nekik drukkol a közelgő világbajnokságon. Sem ő, sem mások
nem értették, hogy miért támogat az elnök egy olyan játékot, amelyet kizárólag a
fehéreké, és olyan csapatot, amely az előző rendszer jelképe volt. Mandela
azonban nem csak a játékot látta a dologban. Az ő szemében a Spingboks
támogatása az országban élő fehérek és feketék megbékélését jelképezte. Nem
azért került hatalomra, hogy bosszút álljon, hanem hogy közös országgá alakítsa
át Dél-Afrikát.
Maguk a játékosok – akik az apartheid
idejében nőttek föl – legelőször idegenkedtek az elnök támogatásától. Nem
értették a dolgot. Miért áll melléjük egy olyan ember, akit ők, és apáik
szívből gyűlöltek, és aki valószínűleg korábban szintén gyűlölte őket? Mandela
azonban meglátogatta őket egy edzés során, amelyen mindenkivel kezet fogott, a
nevén szólította és bátorította. Arra kérte a csapatot, hogy járja körbe az
országot, és mutassák be a fekete gyerekeknek a játékot.
Így 1995-ben, a Dél-Afrikában
megrendezett rugby világbajnokság során az egész ország a TV-készülékek előtt
drukkolt a Springboksnak – egy fekete ország a fehér csapatának. Mindez olyan
erőt adott az addig vereséget vereségre halmozó csapatnak, hogy egyetlen egy
meccset sem vesztettek el. A döntő mérkőzés (Dél-Afrika – Új-Zéland) után Nelson
Mandela lépett a pályára (Springboks-os mezben és siltes sapkában), hogy
átnyújtsa Pienaarnak az arany-kupát:
– Köszönöm Francois, amit az országért
tettetek! – gratulált az elnök.
– Nem uram! – válaszolta a csapatkapitány –
Mi köszönjük, amit ön tett az országért.
Valahogy így képzelem el az fönt idézett
ézsaiási szöveget is. Habár Isten „magasságban és szentségben lakik”, és egy
egyszerű villámcsapással megoldhatná az bűnös emberek sorsát, de ő még sem ezt
teszi: „Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét”. A
keresztyén életben nincs is nagyobb motiváció, mint az, hogy a világmindenség
ura tudja az én nevemet is, támogatja az én edzéseimet is, és drukkol, mikor az
élet meccsében játszom.
Köszönjük Urunk, amit értünk tettél!