vasárnap, június 28, 2015

Az én hibám volt


„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
János első levele 2:15-17

Kedves Olvasó! Ahogy a mára kijelölt igével találkoztam, eszembe jutott egy néhány hónappal ezelőtt írt áhítatom, melynek alapjául egy angol anyag szolgált. Ezt szeretném most megosztani Veled. Nem rövid, de remélem, áldást merítesz majd belőle. Jó olvasást! 

Nehéz beszélni erről. Nincs rá magyarázat. Ma sem tudom megmondani, miért is tettem. Miért hallgattam másra, miért engedtem, és miért döntöttem. Rosszul. Nagyon rosszul. És cipelem magammal azóta is a következmények súlyos batyuját. Ez az én hibám. Minden az én hibám. Minden nap minden percében szembesülnöm kell azzal, amit akkor elkövettem. És nem lehet visszafordítani az idő kerekét, pedig hányszor szerettem volna. Ha visszamehetnék, ha újra kezdhetném, másként döntenék.

Egyik nap magamat hibáztatom. Ezt a legkönnyebb. Aztán máskor a kígyót, hogy miért csapott be, mit ártottam én neki, mire volt ez jó? És van, hogy Ádámot... Miért nem döntött legalább Ő másként? Miért nem figyelmeztetett vagy szólt bármit is? Minek hallgatott rám, miért nem választott más utat? Miért?

Azóta minden megváltozott. Közöttünk is. Tudom, hogy Ő is küzd. Küzd önmagával, küzd azért, hogy ne egymást okoljuk. Küzd értünk. De még mindig hallom a fülemben a mondatot, ami ridegen ébresztett a valóságra: „Nem én, hanem az asszony...” Soha többet nem mondta ezt ki, de ott látom a szemében nap mint nap a küzdelmet.

Kezdetben minden más volt. Tökéletes. Tökéletes világ. Egy tökéletes élet, benne vele: a tökéletes emberrel. Emlékszem, amikor először találkozott a tekintetünk, amikor először rám nézett, és a szeméből minden csodát ki lehetett olvasni. Döbbenetet, rajongást, összetartozást és olyan szeretet, ami azóta már nem létezik férfi és nő között. A sajátjából formált nekem nevet: asszonyember. Mert mi összetartozunk. Ketten vagyunk egyek. Ketten vagyunk egy élet, és ez a kapcsos örökké tart.

A tökéletes pár egy tökéletes otthonban. És egy pillanat alatt mindent elveszítettünk. A kertet, ahol a Teremtő megformált és életet adott nekünk, minden szép emlékünk helyét, és ami a legfájóbb: elvesztettük a kapcsolatot Istennel. Minden összetört, és összetörtünk mi magunk is.

Érezted már, hogy nincs visszaút? Hogy valami jó volt, igazán jó, de soha többet nem lehet a tiéd? Hogy bármit teszel, azt már nem tudod visszahozni? Minden nap ezt érzem. A múltamat, a tökéletes múltamat elvesztettem, a jelen borzalmas, és rettegek attól, hogy mi lesz a jövőben. És mindez az én hibám. Én tudom, mit veszítettem, és így még nehezebb a teher.

Én voltam az első. Az első nő, akit a Mindenható megformált. A saját kezével alkotott. Én voltam a mestermű, a mintapéldány. Isten első lánya. Én voltam az első, aki a Tőle kapott kreativitásomat, alkotási vágyamat kiélhettem egy tökéletes világban. Én voltam az első, aki otthont teremthetett egy kertből. Én voltam az első, akinek az énekét madarak vitték tovább a világ minden sarkába. Én voltam az első, akinek a nevetése mosolyt csalt Isten arcára, az Apa arcára, aki büszke az ő lányára.

És én voltam az első, aki összetörte a szívét. Az első, aki az Édenben elhitte róla a szemenszedett hazugságot, és hátat fordított neki. Én voltam az első, aki ismerte igazán az Ő szeretetét, és az első, aki mégsem ezt választotta.

Én voltam az első, aki magán hordozta a bűn következményét. Az első, aki tudja igazán, mi az a fájdalom. Én voltam az első, aki világra hozhattam egy gyermeket, és aki el is temethette a saját fiát. Senki nem járt előttem ezen az úton, de sajnos nektek már követnetek kell engem. Nektek is meg kell élnetek az én bűnöm következményét. A fájdalmat. A veszteséget. A halált.

Annyiszor gondoltam már arra, hogy feladom, hogy nem küzdök tovább, és véget vetek ennek a szenvedésnek. De valami mindig visszaűz Hozzá. Hozzá, aki nem hagyott magamra, bármit is tettem. Istenhez, aki nem mondott le rólam, aki reményt, küldetést adott nekem, és nem tágít mellőlem.

Én voltam az első. A tökéletes. A mestermű. A mintapéldány. És ma ismét én leszek az első. Az első, aki újrakezdi Vele, újrakezdi Isten oldalán.

Gyermeket várok, akinek a számtalan negatív örökség mellé akarok egy igazán jót adni: reményt, hogy mindig lehet újrakezdeni, hogy nem szabad feladni, mert Isten nem az, akinek a kígyó állítja. Isten szeret, és nem mond le rólunk.

Ma én leszek, ma én vagyok ismét az első, aki nem adja fel, aki Istent választja minden bukás ellenére, aki erőt kap tőle, és nem enged a kígyó csábításának.

És ma te lehetsz az, aki követed a példámat. Ma te is lehetsz első. Első, aki megragadja Isten kezét, aki nem hallgat a csábító émelyítő szavaira, aki feláll a porból, és újrakezdi. Mert ma lehet. Ma újrakezdheted!