csütörtök, április 02, 2015

Méltóságon aluli futás

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
Lukács szerinti evangélium 15:20

Diákként sokszor futottam le Pécs meredek utcáin, hogy időben beérjek a 7:45-kor kezdődő első tanórára. Vagy a zoknim fölhúzásával bíbelődtem sokáig, vagy a finom reggeli elfogyasztásával veszítettem sok időt – nem tudom –, de valahogy mindig úgy léptem ki a bejárati ajtón, hogy már megint futnom kellett. Amikor az iskola kapujában meghallottam a csengőt, tudtam, hogy már nyert ügyem van, mert az utolsó sprinttel könnyedén megelőzhetem a tanáriból kényelmesen elinduló tanárt. Egy alkalommal, mikor így lélekszakadva rohantam, néhány fiatalra lettem figyelmes, akik rám mutogatva jóízűen hahotáztak: „Nézzétek, már megint fut!” Ezek szerint másoknak egészen általános volt, hogy 7:40-kor mindig megjelenik egy rohanó iskolás fiú. Hozzátartoztam a reggeli városképhez.

Az eset elgondolkodtatott. Vajon méltó-e hozzám, hogy állandóan futok? Talán méltóságteljesen kellene lépkednem. Hiszen a nagy emberek nem futnak! Ki látott már vezérigazgatót irattáskájával a hóna alatt rohanni? Illik-e egy polgármesterhez az öltönyös sprint? Vagy mikor láttak bankigazgatót, aki a munkahelyéről szó szerint haza szaladt volna? Szoktak-e a politikusok rohangálni? Hát a tanárok, a nagyhírű professzorok? Nem, az ilyen emberek mindig megfontoltan, kimérten lépdelnek, hogy messziről látszódjon rajtuk, méltóságteljes emberek.

Mit olvasunk azonban Jézus példázatában a tékozló fiú apjáról? „Amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott”. Hogy adhatja föl egy idős, gazdag ember a méltóságát? Sokkal inkább illett volna korához, rangjához, szociális helyzetéhez, ha a kapuban, összefont karokkal és összeráncolt szemöldökkel megvárja, hogy a tékozló fia szégyenkezve odakullog hozzá. Nem?
Szó sincs róla! A szeretet fölülír minden társadalmi előírást, rangot, illemszabályt, etikettet, vagy ehhez hasonlókat. A szeretetet nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. A szerető apa számára csak egy a fontos, hogy mielőbb átölelhesse rég nem látott fiát.

Épp így van ez Istennel is. Ezért adott föl minden mennyei rangot, és lett emberré, mert az emberek iránti szeretete határozta meg a tetteit. Így van ez még ma is. Ilyen Istenünk van nekünk. Viszonozzuk hát mennyei apánk futását, és mi is rohanjunk felé, ma is…