Galileai asszonyok

Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.” Káldi fordítás (Római Katolikus fordítás)

Lukács 23,57

Húsvét van, nagyszombat. Az öröm előtti pillanatok ideje, a várakozás ideje, a böjt vége. A falumbeli asszonyok, édesanyám, a nagymamáim, a rokonság, ekkorra már készen voltak mindennel. A vasárnapi húsleves a főttel, a krumplipüré a rántott hússal, tavaszi salátával, süteménnyel a hűtőben, de még a hétfői sonka is a tojással, tormával, no meg a torta is vagy a krémes a még ilyenkor hűvös kamrában pihent. Unalmasak voltak a szombatok ekkor falun, nem nekünk fiúknak, férfiaknak való. Sokkal inkább a másnapi lakoma, meg a hétfői locsolkodós-vendégség járt az eszünkben. Ez az idő a lányoké, az asszonyoké volt, az ő pihenésük ideje. Milyen érdekes, hogy a Szentírás is megemlékezik róluk és pontosan szombaton.

Amikor Jézus meghalt, „a készület napja volt, és közeledett a szombat.^{” - ahogy azt Lukács feljegyezte. Akkor is húsvét volt és ez még sokszorta nagyobb terhet rótt a szebbik nemre. A Galileából érkezett nők, valószínűleg többen rokonságban is állhattak a Megváltóval, hisz Ő is oda való volt családjával, szorgosan mindent előkészítettek annak ellenére, hogy mindezt vendégségben, idegen szálláson kellett tenniük. Most azonban minden öröm, ami az egykori Egyiptomból való szabadulásra emlékeztette őket, tovaszállt, mert naplemente előtt Jézus már halott volt. A szívüket átjárta a keserű szomorúság. És amikor szomorú az ember a mozdulatai is azok. Lassabban tesz-vesz a kéz, tétován lép a láb, mert a könnyektől alig lát a szem. A megérdemelt pihenés helyett ők temetésre siettek. Megnézték a sírt. A testet gyolcsba csavarták, de előtte, ahogy lehetett, a sebeket ellátták, a száradt vért letörölgették. Majd hagyták, hogy a férfiak a sírboltba fektessék. Minden mozdulatuk tele volt gyöngédséggel és gondoskodással. Feledték a családot, az ünnepi asztalt, a népes rokonságot. Csak az járt az eszükben, hogy mindez méltatlan. Méltatlan ez a temetés ahhoz, akit ők a Názáretiben tiszteltek. Elsiettek hát finom kenetekért, illatos füvekért, de mire összeszedtek mindent, ami kellett, lement a nap. A szemem előtt van, ahogy indulásra készen, kosárral a kézben megállnak az ajtóban, mert megszólal a szombat beálltát jelző kürt szava. Kinéznek és látják, hogy az utolsók is sietősen most lépnek be a házak kapuin. Néhány ablakon át látszik, ahogy fellobbannak a lángok, meggyulladnak a gyertyák, hallják, hogy felcsendül a megszokott ének és ima szava. De ma minden más. Ők csak állnak ott öröm nélkül, hála nélkül, tele szomorúsággal. Aztán megmozdulnak a gyerekek miatt, mint mindig, ahogy az anyák teszik, mert az ünnep az övék, hisz ők a jövő. Visszateszik a kosarat a helyére, mellé a kendőt, hogy vasárnap kora reggel kéznél legyen, mire kell. És aztán teszik a dolgukat, ahogy tanulták, végzik szent kötelességből. Kiszolgálva a férjeiket, családjukat, mindent a kezük alá adva. Nem mennek a sírhoz, nem gyászolnak, mert ünnep van, mert szombat van. Mert így parancsolta az Isten, mert így hagyta meg Ő is, hogy ezt tegyék mindenkor, szeretetteli szent kötelességből.}