szerda, március 18, 2015

Hittel kérve, megbocsátva



„Azért mondom néktek: Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek. És mikor imádkozva megálltok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.”

 (Márk evangéliuma 11. fejezet24-25. vers)

Mindannyian tudjuk, hogy az imádság teljesülésének elengedhetetlen feltétele, a hit, melyről sokat beszéltünk már. De mi a helyzet a megbocsátással? Ez már kényesebb terület.

„Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette, az szeretetet kell, hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is.

Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást visszatartani azokkal szemben, akik bennünket megsértettek, mert az ellenünk elkövetett igazságtalanságaikat nem akarják beismerni.

A megbocsátás sokkal többet jelent, mint azt sokan gondolják… A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávíd tényleg tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt.51:12)

Máshol pedig így szól: „amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt.103:12) Isten Krisztusban önmagát áldozta vétkeinkért. Elszenvedte a kínos kereszthalált, hordozta a bűn terhét, mint „igaz a nem igazakért.”

„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek.” (Ef.4:32).

Hagyjátok, hogy Krisztus, az isteni élet bennetek lakozzon, s általa mennyei szeretet nyilatkozzék meg bennetek! Ez ad a kétségbeesetteknek reménységet, s a bűnök terhétől görnyedt lelkeknek mennyei békességet.

Ha Istenhez közeledünk, csak úgy nyerhetünk bűnbocsánatot, ha mi is készek vagyunk irgalmasságot cselekedni.” (E.G.White; Gondolatok a hegyibeszédről 100-102.o.)