Az Isten látogatása


„Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, a mely megáztatja a földet.”
Hóseás 6,3

Ha egyszer meglátogat az Isten, fehér abroszt terítek az asztalra, arra meg a legszebb tányért teszem. Az asszonyt arra kérem, hogy olyan ételt kerítsen elénk, amiből mindketten jót falatozhatunk. Lassan eszünk majd, először csendesen, de később megjön majd a szó. Nem sietünk, a kényelmes széken maradunk, amíg kedvünk tartja. Ahogy ismerem, először Ő kérdez majd és én beszélek. Mosollyal arcán hallgatja a históriámat, de akkor lesz komoly, amikor kell. Nem úgy hallgatja majd, mint egy ismeretlen a történetet, hanem úgy, mint ahogy egy barát figyel arra, ami közösen esett meg velünk. Nem azért, hogy kijavítsa – bár megteszi, ha megtévednék – hanem örömmel, hogy újra átélheti. Így lesz az élmény mindkettőnké, sőt mindenkié, aki hallgatja. Mert az újságra, hogy itt van, eljön a család, a rokonság, összegyűl majd az egész szomszédság. Még a haragosok is elfelejtik panaszuk, a gondterheltek is félreteszik bajaikat, ha egyszer eljön engem meglátogatni az Isten. De az lesz a legszebb, amikor Ő mesél majd. Akkor mindenki hallgat, akkor mindenki csendben lesz és figyel. Mert története nem olyan lesz, mint az enyém, több lesz annál. Mert nem csak én leszek benne és Ő, hanem belefoglal abba mindenkit. Senki sem lesz, akit ismer, aki kimaradna. Megjelenik ott majd minden ismerős, mióta ember lett az ember. Ott lesz Ádám apánk, Éva anyánk, Noé a családjával, Ábrahám és fiainak minden nemzetsége. Benne lesznek híres királyok, sokszor megvetett próféták, megtért, erős emberek és megsegített, meggyógyított gyengék. A kalács után, miután elbúcsúzunk, ígéretet veszek, hogy eljön majd újra és ígéretet teszek, hogy hamar meglátogatom. Sőt, ha a szomszédban jár majd, akkor én is átmegyek.


József Attila:
ISTENEM

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

1925. ápr. / 1934

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet