szombat, február 28, 2015

Akire tartozik


„Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.”

Zsoltár 51:6

A bűnelkövetés, a vétek kérdése igen komoly dolog. Rosszat tenni mindig, csak valakivel szemben tudunk, ahogy jót cselekedni is. Ilyenkor mindig megbántjuk a másikat, mert erkölcsi, anyagi kárt okozunk neki, esetleg mindkettőt, nem beszélve a fizikai erőszak kérdéséről. Később a legtöbb esetben lelkiismeret-furdalás tör ránk és megpróbáljuk elrendezni a dolgokat. Ezt elsősorban azzal tehetjük meg, aki ellen tetteink irányultak. Általános bocsánatkérések, meghunyászkodó viselkedés azonban sohasem vezet célhoz. Legjobban az őszinteséggel, az alázatossággal és a valódi bűnbánattal juthatunk el a sértett szívéig. Azok, akik szeretnek minket, hiszen legtöbbször ellenük vétünk, hamar visszafogadnak, inkább elnézőbbek, mint a tőlünk távolabb állók. Idővel azonban ott is eredményre juthatunk.

De mi a helyzet akkor, ha már nincs kivel helyrehozni a bajt? Ha már elkéstünk, mert túl soká vártunk? Mit tegyünk akkor, ha már senkitől sem tudok bocsánatot kérni, mert az illető már nem él és lehet, hogy csalódással, haraggal a szívében távozott el? Sokan küzdenek ilyen, marcangoló bűntudattal. Gyermekek, akik nem mondták el idős szüleiknek még időben, mennyire szerették őket. Házaspárok, akik vártak a bocsánatkéréssel, mert azt túl megalázónak érezték és így jutottak a válásig. És még sorolhatnánk…

A mai szövegünkben találjuk erre a kérdésre a megoldást. A zsoltáríró a bűn kérdésének egy másik oldalára világít rá, az isteni oldalára. Azt mondja, hogy amikor rosszat teszünk, amikor hibázunk, azt nem egy embertársunkkal szemben tesszük, hanem elsősorban Istennel szemben. Mert minden, ami jó, az Tőle származik, mert Ő az abszolút jóság és igazság. A lelkiismeretünk is azért szól hozzánk, mert Ő terel bennünket a helyes útra. Ő késztet arra, hogy rendezzük le még időben, amit le kell. És épp ezért nála van a megoldás arra is, ha már úgy gondoljuk, késő.

Dávid akkor írja ezeket a szavakat, amikor már elkésett, mert Uriás, akinek a feleségét elszerette, elvette, halott. Ő ölette meg, hogy a vétke ne tudódjon ki. Azt hitte, rajta és szeretőjén kívül senki sem sejtette titkát. Szolgái pedig félelemből és tiszteletből is hallgattak. De Isten ismerte titkát és szolgáján, a prófétán keresztül fel is fedte azt. Megadta Dávidnak az utolsó esélyt arra, hogy ne gyötrő bűntudattal élje le hátralevő életét és kemény, Istentől eltávolodott szívvel haljon meg. Így ad Isten nekünk is esélyt, annak ellenére is, ha már emberileg késő.

És ez mennyire elég? Megbocsáthatott-e Isten Uriás helyett Dávidnak? Igen, megtette. Mert minden ember élete az Ő kezében van. Mert Ő Úr a halálon túl is, és csak így tudta elrendezni, hogy végül Dávid Uriás elé állhasson majd, hogy tőle is bocsánatot kérjen.