A szülői minta
„Fiaid mind az Úr
tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.”
Ézsaiás könyve 54:13
Fiam még nem volt 3
éves, mikor az első prédikációját megtartotta. Éppen szünet volt a közösség
imatermében, mindenki kötetlenül beszélgetett. Fiam megragadta az adandó
alkalmat, a széksorok és az emberek lábai között előrelopakodott, és egy
óvatlan pillanatban a szószék mellé állt (mivel mögüle még nem látszódott volna
ki). Szemem sarkából figyeltem őt. Nem akartam közbelépni, vagy visszahívni őt,
ne legyen az az érzése, hogy a templom az a „semmit nem szabad tenni” helye. Kíváncsian
vártam, hogy mi következik most. Fiam fejjel lefelé kinyitott egy Bibliát, és
olyan határozottsággal, mint aki már folyékonyan tud olvasni, a következőket
mondta: „Isten a szeretet. Punktum! Isten a szeretet forrása. Punktum!” Azzal
összecsukta a könyvet, és mint aki elvégezte küldetését, szépen lesétált a
szószékről. Ma sem tudom, hogyan jutottak eszébe ezek a szókombinációk. Habár a
templomban Isten szeretetéről szoktam prédikálni, és otthon határozottságom
vicces nyomatékosítására olykor „punktum”-mal zárom mondandómat, de így ezt a
kettőt, még soha nem használtam. Ami ennél sokkal fontosabb azonban az az, hogy
fiam 3 évesen megértette a Biblia üzenetének lényegét, sőt kreatív módon ki
is fejezte azt.
Köztudott, hogy a
gyerek azt teszi, azt mondja, amit a szüleitől lát. Egy anekdota szerint egy
kislány besétál a szülei szobájába, akik éppen a nagytakarítás keretében a bútorokat tologatták.
– Ti meg mi a fenét
csináltok itt? – kérdezi kíváncsian a kislány.
A két szülő
döbbenten egymásra néz, majd az apa megkérdezi az anyát:
– Ez a lány meg hol
a fenében tanult meg így beszélni?
Mint apának,
rendkívül nagy a felelősségem. Szülők, soha se feledkezzetek meg erről!
