csütörtök, december 18, 2014

A szülői minta

„Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.”
Ézsaiás könyve 54:13

Fiam még nem volt 3 éves, mikor az első prédikációját megtartotta. Éppen szünet volt a közösség imatermében, mindenki kötetlenül beszélgetett. Fiam megragadta az adandó alkalmat, a széksorok és az emberek lábai között előrelopakodott, és egy óvatlan pillanatban a szószék mellé állt (mivel mögüle még nem látszódott volna ki). Szemem sarkából figyeltem őt. Nem akartam közbelépni, vagy visszahívni őt, ne legyen az az érzése, hogy a templom az a „semmit nem szabad tenni” helye. Kíváncsian vártam, hogy mi következik most. Fiam fejjel lefelé kinyitott egy Bibliát, és olyan határozottsággal, mint aki már folyékonyan tud olvasni, a következőket mondta: „Isten a szeretet. Punktum! Isten a szeretet forrása. Punktum!” Azzal összecsukta a könyvet, és mint aki elvégezte küldetését, szépen lesétált a szószékről. Ma sem tudom, hogyan jutottak eszébe ezek a szókombinációk. Habár a templomban Isten szeretetéről szoktam prédikálni, és otthon határozottságom vicces nyomatékosítására olykor „punktum”-mal zárom mondandómat, de így ezt a kettőt, még soha nem használtam. Ami ennél sokkal fontosabb azonban az az, hogy fiam 3 évesen megértette a Biblia üzenetének lényegét, sőt kreatív módon ki is fejezte azt.

Köztudott, hogy a gyerek azt teszi, azt mondja, amit a szüleitől lát. Egy anekdota szerint egy kislány besétál a szülei szobájába, akik éppen a nagytakarítás keretében a bútorokat tologatták.
– Ti meg mi a fenét csináltok itt? – kérdezi kíváncsian a kislány.
A két szülő döbbenten egymásra néz, majd az apa megkérdezi az anyát:
– Ez a lány meg hol a fenében tanult meg így beszélni?
Mint apának, rendkívül nagy a felelősségem. Szülők, soha se feledkezzetek meg erről!

De mi felnőttek, kitől látjuk a mintát? Kitől lessük el, hogy mit tegyünk, mint csináljunk? Ézsaiás 54. fejezete nem rólunk – illetve nem csak rólunk -, anyákról és apákról beszél, hanem elsősorban az Atya és Izrael házasságáról és szülőségéről. A „fiak” mi vagyunk, és az Atya a mi mennyei apánk. Akkor leszünk tehát „tanítványok”, akkor lesz „nagy a békességünk”, ha figyelünk Istenre, és – ahogyan a mi gyerekeink lemintáznak minket – fölvesszük az ő karakterét. Milyen ez a karakter? Erről kérdezzétek a fiamat…