kedd, november 18, 2014

Kiálts!



Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.
(Jeremiás 33,3)













Az Istennel való párbeszédünkről fogunk ma elmélkedni és remélhetőleg nem csak ma, hanem mindig! Mennyire merjük mi az Istent segítségül hívni? Felületesek-e az imáink? Számon kértük-e már Őt?

A hipotézisem az, hogy van bennünk egy gát, ami nem engedi, hogy mi természetesek legyünk Vele. Ha nem értesz egyet velem, nézd el nekem ezt a hibámat, és nagyra becsüllek téged, aki előtte jársz! Sok embert hallottam már imádkozni életemben (mások nálam még többet is) de soha nem hallottam olyan imádságot, amelyben valaki elkiáltotta volna magát. Gyakran érzem úgy, hogy az imádság, csak úgy, mint sokszor a hitünk fejlődése is, konzerválódott és nem vagyunk képesek előre lépni.

Mit gondolunk, van-e a vallásos életben stagnálás? Lehet-e nem fejlődni? Vallásos emberként a szinten tartás lehetőségét el is vethetjük. Annak ellenére, hogy látunk sok olyan példát, akik kifejezetten az egyhelyben toporgást választják, egyértelműen kizárhatjuk azt, hogy a Szentírás bennünket arra tanítana, hogy ne fejlődjünk. Épp ellenkezőleg, arra ösztönöz bennünket, hogy folyamatosan jobb emberekké válhassunk!

Az ima a hívő ember lélegzetvétele. Biztos vagyok abban, hogy sokan sokszor nagyon nehéz helyzetben vannak akár fizikailag vagy lelkileg, de az Isten azt mondja: kiálts hozzám. Ő kész megfelelni a kérdéseidre, ő kész válaszolni és olyan dolgokat is elmond neked, amik nagyobbak minden problémádnál.

Ehhez az kell, hogy a konzervált módszerről, élő fejlődő módszerre váltsunk. Attól nem kell félnünk, hogy nem kapunk válaszokat. Az Isten soha nem hagy válaszok nélkül! Ebben biztosak lehetünk, mint ahogyan abban is, hogy mindaz, amit Ő megígért nekünk az úgy is lesz!