szerda, szeptember 24, 2014

Alázat vagy önteltség



„Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.”
(Lukács evangéliuma 18. fejezet 14. vers)

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy fél rőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy fél rőffel egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed.

Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknánk: kis mákszemek, nagy mákszemek.” (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma, 1. rész)

Mily igazak e sorok. Mi, parányi öntelt mákszemek, mint a példázatbeli farizeus mindent megfitymálunk, és mindenkit jól megkritizálunk. S ha nem ismerik el vélelmezett „nagyságunkat”, rögtön kikérjük magunknak: „Hogy tehették ezt velem? Velem, aki annyi mindent tettem, velem aki…!

S, ha esetleg tanácsolnak. Minek az? Én pontosan tudom, mit, hogyan meddig, mivel, stb. kell csinálni. Már eleget tanultam, most rám figyeljen mindenki, most én fogok tanítani. Jelszavam: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam semmire sincs szükségem” (Jel.3:17)

Hogy alázat? Ne azt már nem! Az annak elismerése lenne, hogy nem vagyok tökéletes, hogy én is segítségre szorulok. Én pedig nem fogok, és nem akarok senkitől sem függni! A magam ura vagyok!

S miközben azon gondolkodsz, hogy mily igazak ezek a sorok, és olyan jó lenne, ha ezt a házastársam, a szüleim, a főnököm, a munkatársam, a gyülekezeti tagjaim is elolvasnák, mert ez annyira nekik szól…

Közben Jézus ott kopogtat kemény szíved ajtaján, és szelíd hangon hív:

Gyere és tanuld meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találsz háborgó lelkednek. (Máté 11:29)