csütörtök, augusztus 28, 2014

Igazat mondani magunknak

„Ezeket tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!”
Zakariás próféta könyve 8:16

Mi lenne, ha valamilyen csoda folytán nem tudnánk hazudni? Erről szól a Hanta boy című film! A történet főszerepében Jim Carrey egy ügyvédet játszik, akinek hazugságra épül az egész élete: hazudik az anyukájának, a munkatársainak, a titkárnőjének, hazudik a tárgyaláson, sőt még a saját feleségének és fiának is. A látszólag sikeres ügyvéd előléptetésére vár, de valójában belülről üres az élete. Aztán amikor a fia 5. születésnapjára ígérete ellenére sem megy el, a fiú azt kívánja, bárcsak ne tudna az apja legalább 24 órán keresztül hazudni. A szülinapi kívánság teljesül, és a jól menő ügyvéd számára egy kínokkal teli nap kezdődik. Beérve a munkahelyére minden kollégájának megmondja, mennyire megveti őket; a tárgyaláson képtelen a hazugságra épített taktikáját alkalmazni; a közlekedési rendőrnek bevallja az összes szabálytalanságot, amelyeket aznap elkövetett; a titkárnőjének pedig elárulja, sosem értékelte a munkáját; végül pedig úgy tűnik, hogy a hazugságballon kipukkasztásával családját is elveszíti. A nap végén az ügyvéd magába roskadva állapítja meg, hogy rossz ember, sőt rossz apa. A döbbenetből fölocsúdva elhatározza, hogy új életet kezd, karrierjét sutba dobva, saját testi épségét sem kímélve az éppen elrepülni készülő felesége és gyermeke üldözésére ered.
A vígjáték megnevettetett, de ugyanakkor el is gondolkodtatott. A világunk, a társas érintkezések, a munka, és talán néha a családi kapcsolatok is, azért működnek látszólag jól és konfliktusmentesen, mert az emberek – kimondott, vagy kimondatlan – hazugságokkal bástyázzák körül magukat. Feltételezem, hogy e sorok olvasói azonban nem tartoznak ebbe a kategóriába, mint ahogyan én is próbálom minél őszintébben megélni kapcsolataimat. De mi van akkor, amikor az ember saját maga előtt sem őszinte? Mi van akkor, ha nem is vagyunk tudatában azoknak a hazugságoknak, amelyekkel önnön magunkat csapjuk be? Mi van akkor, ha saját magunkról egy olyan képet közvetítünk másoknak, ami inkább azt mutatja, milyenek szeretnénk lenni, nem pedig azt, hogy milyenek vagyunk valójában? Nem lehetséges-e, hogy közvetett módon mégiscsak hazudunk a kapcsolatainkban? Talán mi lepődnénk meg a leginkább, ha valami csoda folytán az igazat mondanánk magunkról.

Amit Isten arra kér, „mondjunk egymásnak igazat”, csak akkor valósíthatjuk meg, ha őszintén beismerjük, hogy kik is vagyunk valójában. Gondold ezt végig ma reggel, mielőtt tükörbe néznél, hogy őszinte lehess az egész nap folyamán!