szerda, április 23, 2014

Úr az egész világ felett



„Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.”
(139. Zsoltár 9-10. vers)

Ahányszor elolvasom a 139. zsoltárt, vegyes érzelmek töltenek el. Egyrészt oly gyönyörűen fejezi ki Dávid Isten mindenhatóságát;

„Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!” (2-4.vers)

Másrészt, ott van annak megnyilvánulása, hogy a bűnös ember természet velejárója, hogy megriad és menekül a tiszta, a tökéletes, a mindent tudó Isten elől. „Hová menjek a te lelked elől és a te orcád elől hova fussak?” (7.vers)

Bizony ez a zsoltár úgy mutatja be a világmindenség királyát, mint olyan uralkodót, aki nem erőszakkal hódít birodalmakat, hanem aki ajándékaival, csodáival, szeretetével bebocsátást várva ott áll szívünk határállomásánál.

Ezért a ma kérdése nem az, hogy Isten az egész világ felett uralkodik-e, vagy sem, hanem, hogy engeded-e, hogy Úr legyen a te szívedben is.

Így arra kérlek; Ne menekülj tovább! Inkább kérdd Dáviddal együtt: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!” S milyen az én szívem?

A BIRODALMAM

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?
Aki zúgó folyamaidon által
hidat fénylő szivárványból vonat...
Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,
akár simogatóan, csendesen:
én koronámat lábához teszem.
/Túrmezei Erzsébet/