csütörtök, április 24, 2014

Kőszikla, oltalom

„Csak Istennél csendesül el lelkem,
tőle kapok segítséget.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm,
erős váram, nem ingadozom sokáig.”
Zsoltárok könyve 62:2-6


A zsoltáros egy igen válságos élethelyzetben írta művét. Olyan emberek vették körül, akik szemtől szemben csak hízelegni tudtak, a háta mögött azonban hazugságokat terjesztettek róla. Ezek az emberek arra törekedtek, hogy Dávidot kifúrják pozíciójából, sőt egyesek a halálát kívánták (4-5. versek).
Vajon hogyan mondhatta Dávid egy ilyen nyomasztó élethelyzetben, hogy a lelke elcsendesült? Lehet, hogy az i.e. 10. században el lehetett csendesedni, de abban a korban, amikor 70-80 decibeles zajszennyezés vesz körül nap, mint nap, aligha – vethetjük a zsoltáríró szemére. Forgalmas utak mellett lakunk, hangos tömegközlekedési eszközöket használunk, de még a metrón mellettünk ácsorgó fülhallgatójából kiszivárgó duc-duc zene se hagy nyugton minket. Iskolában, munkahelyen emberek tucatjai, vagy akár százai vesznek körül, és mindenki mondja a magáét. Annyira megszoktuk ezt, hogy mikor este hazaérünk, szinte nyomasztóvá válik a viszonylagos nyugalom, és hogy véletlenül se váljon fülsüketítővé a csönd, már nyúlunk is a távirányítóhoz, hogy a TV, vagy rádió megadja a szükséges alapzajt. Annyira megszoktuk mindezt, hogy szinte létezni sem tudunk az agytompító zúgás nélkül, addig sem kell az élet problémáinak fejünkben zakatoló gondolatait hallgatni.
Mint egy pohár vízre a sivatagban, olyan nagy szükségünk van a csöndre. Máskülönben hogyan lehetne megkülönböztetni Isten szavát a többi hangtól? Időről időre vállalni kell a magányt, az elvonulást, a csöndet, hogy csak Istenre fókuszálhassunk. Ilyen Isten-élményt nyújthat egy biciklizés, egy naplemente megcsodálása, egy magányos erdei séta, vagy akár a kályhában ropogó tűz hangja. Ezek a tapasztalatok oly mértékben föltöltik az embert, hogy idővel megtanul a legnagyobb zaj közben is „elcsöndesedni” és meghallani Isten üzenetét.
Egy történet szerint egy indián fehér bőrű barátjával sétált egy zsúfolt, forgalmas amerikai nagyvárosban. Az indián egyszer csak mutatóujja fölemelésével megszakította a beszélgetést, majd halkan ezt kérdezte a társától:
– Pszt! Hallod ezt?
– Mit? – kérdezte a barátja.
– Hát a tücsökciripelést.
A sápadt arcú meglepődve nézett indián barátjára, aki egy falréshez vezette őt. Benéztek, és valóban ott ciripelt a tücsök.
Az fehérbőrű ember a nevetés és a fölháborodás közötti hangon ezt kérdezte:
– Hogy voltál képes ezen a zajos utcán meghallani ennek a tücsöknek a ciripelését?
– Egyszerű – válaszolt az indián – figyelj csak!
Majd elővett egy pénzérmét, földobta a levegőbe, és amint az a földre esett, az utca összes járókelője a hang irányába fordította tekintetét.
– Látod! – mondta az indián – Mindenki arra figyel, ami fontos neki.

Keressük a csöndet, hogy megtanuljunk Istenre koncentrálni. Koncentráljunk Istenre, hogy megtanuljunk az élet zajában is elcsöndesedni.