csütörtök, április 10, 2014

A "lyukas óra"

Hívőként élni
„[Legyetek] a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.
(Római levél 12:11-13)

Középiskolás koromban a lyukas órákat élveztem a legjobban. Hogy kihasználjam az üres időt, gyakran – ahelyett, hogy a kémia leckét magoltam volna – elugrottam az iskolától mintegy 5 percnyire lakó lelkészemhez. Néha fontos – vagy legalább is 15 éves fejjel fontosnak tartott – teológiai kérdéseket akartam megvitatni vele, de a legtöbbször egyszerűen csak beszélgetésre vágytam. Mindez még abban az ősi korban történt, amikor mobiltelefonok híján nem lehetett odaszólni a másiknak: „Itt vagyok az ajtód előtt. Meglátogathatnálak?” Minden előzetes egyeztetés nélkül mentem, és soha nem gondoltam abba bele, hogy esetleg alkalmatlan lenne a látogatásom. Felnőtt fejjel visszagondolva azokra a lelkészemnél eltöltött lyukas órákra, az jár a fejemben, hogyhogy nem rótta föl egyszer sem illetlen betoppanásomat? Pedig nem rótta, sőt mindig azt éreztem, hogy akármikor megyek, szívesen fogad. Most már látom, nem a teológiai okfejtések építették a leginkább az akkortájt bennem ébredező reménységet, hanem az az őszinte odafigyelés, az a feltétel nélküli elfogadás és értékelés, amit azokban a lyukas órákban éreztem. Kémiából nem sikerült túl jó eredményt elérni az év végén, cserébe viszont megtapasztalhattam egy „lélekben buzgó” hívő „vendégszeretetét”.
Azóta én is igyekszem figyelni azokra, akik „lyukas óráikban” hozzám jönnek, pusztán azért, mert feltétel nélküli elfogadásra vágynak. Ha ma látunk valakit, akinek ilyen „lyukas órája” van, ne mondjuk hát neki: „Most nincs időm!” Hanem hallgassuk meg, figyeljünk oda rá, és – közvetett, vagy közvetlen módon – beszéljünk a bennünk levő „reménység öröméről”!