csütörtök, március 06, 2014

A teremtés

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”
(Mózes első könyve 1:27-31)

Egyszer egy tudós odaállt Isten elé:
– No, ide figyelj te nagy Isten! Igazán beláthatnád már, hogy rád nincsen szükség. Nézd, mi tudósok már mindent problémát megoldottunk, minden dolgot fölfedeztünk. Ismerjük a gének titkait, sőt manipulálni is tudjuk. Az atomenergiával olyan erőket vagyunk képesek fölszabadítani, amiről eddig soha senki még csak nem is álmodott. Űrkutatásaink annyira jól mennek, hogy ma-holnap meghódíthatjuk talán az egész galaxist. És még hosszan sorolhatnám, hogy mennyi mindenhez értünk mi emberek. Úgy hogy beláthatnád, most már nincs rád szükségünk. Igazán nyugdíjba vonulhatnál.
Isten csak mosolygott a tudós pökhendi kirohanásán, majd így válaszolt:
– Rendben van, hajlandó vagyok nyugdíjba menni, ahogyan kérted, de előtte még utoljára csináljunk egy versenyt.
– Semmi akadálya – húzta ki magát büszkén a tudós – nincs olyan probléma, ami elől megfutamodnék!
– Mit szólnál hozzá, ha embert teremtenénk.
– Mi az nekem! Kezdhetjük is!
– És arra gondoltam – folytatta Isten – hogy csináljuk úgy, mint én annak idején Ádámmal.
– Mi sem egyszerűbb! – mondta a tudós, majd lehajolt, hogy elkezdjen dolgozni a föld porából.
– Nem, nem! – csóválta meg a fejét Isten – Csak saját anyagot használhatsz!

Az ember valóban nagyon sok mindent tud, és evvel nincs is semmi baj, csakhogy a hatalmas ismeret elfelejtette vele, hogy Istennek köszönhet mindent, még magát a tudományt is. A felfuvalkodott ember úgy véli, nincsen Istenre szüksége, és ehhez az érzéshez elméletet is gyártott a 19. században, az evolúciót, amely fölszabadította attól a rá nehezedő nyomástól, miszerint számot kell majd adnia valakinek tetteiért. Az ember e nagy szabadsága vezetett a 20. század istentelen háborúihoz, és eljutott oda, hogy már csak nagyon nehezen lehet fölismerni Isten képét az emberben. Pedig ott van az még, pislákol még bennünk az a fény, amit Isten az emberiség első napján belénk ültetett. Ha ma útnak indulunk – munkahelyre, iskolába – bármit teszünk, bármit mondunk, legyünk tudatában annak, Isten a saját kezével a saját képére formált bennünket.