csütörtök, február 20, 2014

Krisztus igája

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.        Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”
(Máté evangéliuma 11:28-30)

Tizenéves koromban sok cserkésztáborban vettem részt. Már pár nappal a gyerekek érkezése előtt kimentünk a táborhelyre, hogy kiépítsük a törzs körletét. A hatalmas katonai sátrakat és félmázsás ládákat nemritkán kocsival megközelíthetetlen helyekre kellett elcipelnünk, meredek leejtőn le, sűrű erdőn átvágva. Még most is emlékszem, hogy porzott a vaskos ponyvaköteg, amikor megkönnyebbülve ledobtuk a vállunkról. Másnapra olyan izomlázzal ébredtünk, hogy alig tudtunk megmozdulni, de a neheze csak most kezdődött. Miután megérkeztek a gyerekek, reggel 7-től este 10-ig folyamatosan figyelnem kellett a felelősségemre bízott 8-10 gyerekre, utána pedig 11-ig, vagy még tovább a vezetők összeültek, hogy megbeszéljék a következő nap programját. Majd az utolsó napon mindent el kellett tüntetni, amit nagy nehézségek árán megépítettünk. Miután egy ilyen cserkésztáborból hazaérkeztem, gyakran 12 órát aludtam egy huzamban, hogy kipihenjem magam.
Egy ilyen fizikailag megterhelő cserkésztábort ki lehet aludni, de hogyan piheni ki az ember a lelki fáradságot? A hatalmas katonai sátorponyvákat le lehet dobni a vállunkról, de hogyan szabadulunk meg a lelki terheinktől? Sértettség, bűntudat, gyenge önértékelés, sikertelenség, egyedüllét, meg nem értettség – mind olyan teher, amit nem lehet csak úgy ledobni. És mivel teher, amit állandóan magunkkal cipelünk (iskolába, munkahelyre, sőt az otthonunkba is), lelkileg elfáradunk, olyan fáradsággal, amin még 14 óra alvás sem segítene.
Jézus azonban hív minket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve…” És mi jövünk. Jövünk az imaházba, jövünk az imaórákra, jövünk az áhítatokra, de sokszor még sem könnyebb. A teher még mindig a vállunkon nehezedik.
Olyan ez, mint amikor a poros úton egy idős meggörnyedt öregasszony igyekszik hazafelé a rőzsegyűjtögetésből. Arra hajt a szekerével az egyik falubeli, és odaszól a baktatónak: „Héj, öreganyám, pattanjon föl ide mellém a bakra! Könnyebb lesz itt az út hazáig.” Az idős asszony megköszöni a felkínálást, és ha nem is pattan, de lassan fölkászálódik a szekérre. Mikor már mennek egy ideje, a hajtó észreveszi, hogy az asszony még mindig a vállán tartja a köteg rőzsét. „Rakja le már azt a rőzsét öreganyám! Nem lesz annak semmi baja.” Az asszony önfeláldozó hangon így válaszol: „Dehogy teszem édes fiam! Ha már segített, legalább a rőzsémmel legyen könnyebb a szekere.”
Nem ér semmit, ha Jézushoz megyünk ugyan, de közben nem vagyunk hajlandóak megszabadulni nyomasztó terheinktől. Amikor Jézus arról beszél, hogy „vegyétek magatokra az én igámat”, tulajdonképpen azt mondja, engedjük el a terheinket, másképp nincs helye az igának. Ne féljünk attól, hogy csöbörből vödörbe kerülünk, mert Jézus igája nem súlyos, hanem „boldogító” és „könnyű”.

A mai nap is csak Jézus „terhe” szabadíthat meg saját terheidtől. Bízz benne, és engedd el a „rőzsédet”…