Hálaadás
„Mindenben
hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok”
(Thesszalonikabeliekhez írt első levél 5. fejezet 18. vers)
Reggelente,
épp csak megmozdulok, macskám mintha erre az apró neszre várna, már szalad is hozzám,
dorombolva és dörzsölködve köszönt. Úgy tud nézni mintha azt mondaná: „De jó,
hogy felébredtél!” Aztán nyávog kettőt-hármat: „Gyere, cirógass! Gyere, adj
enni!”
Ilyenkor
gyakran elgondolkodom azon, hogy miként lehet, hogy egy ilyen ösztönös kis állat
is több hálával és kedvességgel rendelkezik, mint megannyi mogorva, pesszimista
embertársam.
Hiszem,
mindannyian a hála képességével születtünk, és kisgyermekként más élőlényekhez
hasonlóan akár egy papírgalacsinnak is tudtunk örülni, s azzal akár órákig is
eljátszani.
Nem
estünk kétségbe, ha fenékre estünk, ismét felkeltünk és megtanultunk járni. Ha
elmosta az eső a homokvárat, másikat építettünk. A szemétből is bunkert
varázsoltunk.
De
ahogy felnőttünk, valami elveszett. Nem az elesés, az megmaradt, s mivel
nagyobbak lettünk, nagyobbat is esünk. Már nem a homokvárunkat, hanem
egészségünket, megélhetésünket, álmainkat dönti romba az élet kegyetlen vihara.
És minden rommá válik körülöttünk, miattunk.
Amit,
elvesztettünk az nem más, mint a belső, lelki látásunk. Ez homályosul el
annyira, hogy az új dolgokban már nem lehetőséget és kihívást, hanem akadályt
látunk. Vagy annyira beszűkül, amiatt, mert csak saját magunkkal foglalkozunk, hogy
eltűnik minden, ami szép és jó ebben az életben.
Jézus
nem véletlen kínál fel a végidő keresztényei számára szemgyógyító kenőcsöt
(Jel.3:18), hogy vegyük észre minden helyzetben mellettünk áll. S ma reggel is
Ő köszönt, mikor felébredsz: „De jó, hogy felébredtél!” „Gyere, nézd milyen sok
csodás dologgal ajándékoztalak meg!”
Így
tehát „mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve
minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk
levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra.” (Zsid.12:1-2)
